Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: Az igehirdetés "lelke": a Szentírás

az egyetlen út, mely a zsákutcából kivezethet. Természetesen nem arról van szó, hogy az igehirdető mintegy „megtűzdelje” beszédét Szentírásból kiragadott idézetekkel. (Egyébként olykor éppen ez a „módszer” árulja el leginkább tájékozatlanságát, ismeretanyagának szegényességét). A feladat az, hogy az új szentírásmagyarázati eredményeket (nem bizonytalan hipotézisekről van szó!) szervesen bele kell dolgozni az igehirdetésbe. Az ma már nem járható út, hogy a Szent írásnak korszerű magyarázat és megfelelő értelmezés nélküli olvasásával vagy épp „elmesélt” ismételgetésével „mentsük a gyermeki hitet”. Egyszerűen azért, mert a hívek a mai széles körű kommunikációs lehetőségek mellett könyvekből, folyóiratokból, olykor még a napi sajtóból is — bár általában más ideológiai bázisról érkező kommentárral, — értesülnek az újabb eredményekről. Ily módon az „up to date” tudományosságnak megfelelő magyarázatok gyakran előbb érik el a világi híveket, mint papjukat. Ha egyéb szempontot nem is vennénk figyelembe, a feladat már e körülmény tudomásulvételével is világosan állhat az igehirdető előtt. Az ti., hogy az ige hirdetőjének „továbbképzésre" van szüksége, mivel nem maradhat el hallgatóságától s mivel az — megfelelő felkészültségű igehirdető híján — olykor téves magyarázatokat kényszerül tudomásul venni. — Minderre gondolva minden lelkipásztor, minden pap és világi igehirdető őszintén tegye fel önmaga számára a kérdést: vajon az igére éhes hívők nyugtalanságát és bizonytalanságát azzal fokozzuk-e, hogy tudomásul vesszük és közvetítjük a szentírástudomány, az exegézis újabb szolid eredményeit, — vagy épp azzal, hogy hallatlanra vesszük azokat?! Nemde az lenne kívánatos, hogy a hívők tudását, lelkivilágát helyes ismeretekkel támogassuk, mélyítsük, nyugtassuk meg.

Régen sem volt helyes, a mai kommunikációs áradat mellett azonban egyenesen bűnös mulasztás lenne, ha a Szentírással kapcsolatos nehéz és „nyílt” kérdéseket agyonhallgatnánk, bagatellizálnánk, esetleg „tekintélyi alapon” végzett kioktatással félreállítanánk. Aki így járna el, vétkezne a Szentírással a ma üzenetét közvetítő Isten, az emberek és saját lelkiismerete ellen.

Lehetőségeink kétségtelenül tágak, feladataink széles körűek. Mit lehet, mit kell feltétlenül szem előtt tartanunk? Mindenekelőtt a keresztény hit történeti vonatkozásaira kell jobban ügyelnünk. A Szentírás „Isten szava”, de egyben történeti tanúságtétel erejével is rendelkezik. Az ún. történet-kritikai exegézis ezt különösen nyomatékozza. S épp a helyes történeti érzék írja elő, hogy az első és huszadik század közötti, történetileg igazolható s tényszerű különbségeket tudomásul vegyük. A Biblia nem „égből pottyant” könyv, hanem az adott történeti órával s az adott történeti körülményekkel szerves összefüggésben keletkezett. Az ige hirdetőjére az új exegetikai eredmények szinte „rákényszerítik” a helyes történeti szemléletet. Ez mindenekelőtt arra mutat rá, hogy az igehirdetést ma sem lehet elszakítani annak történeti órában írásban rögzített forrásától. Nincs itt hely semmiféle „jámbor" fantáziára vagy meseszerű elbeszélésre. Az ige hirdetőjének felelős feladata, hogy mintegy „begyakorolja” a Szentírásban hozzá és az emberekhez szóló isteni Szóra való ügyelést. Erre a SZÓRA kell ügyelnie s nem saját vagy mások fantáziájára, kiszínező képességére. Ez viszont csak úgy sikerülhet, ha a szent szövegeket azoknak minden történeti „idegenségével”, távolságával együtt tanulmányozzuk.

Ahhoz semmi kétség sem fér: az ilyen munka, ez az „újra”- vagy „továbbtanulás” nem könnyű. A szükséges tárgyi ismereteket, a helyes történetszemlélet nem pótolhatja semmiféle régies, ismételgető „szakrális” nyelv, melynek hallatára a hallgatóság inkább elszenderedik, esetleg unatkozik, mintsem felfigyel. A történetkritikai vizsgálódás hamarosan rávezeti a Bibliával foglalkozót, hogy a Szentírás nem mindig világos, „kézenfekvő” módon adja tudomásunkra az üdvösségre vezető örömhírt. Nem, mivel sok mindenről, elsősorban az akkor élt, saját korában földünkön járó, saját kortársaihoz szóló Jézusról az akkor szokásos és megérthető módon ad hírt. Az ige hirdetőjének pedig ama igényelt módon, a ma hallgatósága előtt kell ugyanarról a Jézusról szólnia. Ha nem ezt az utat — olykor nagyon is göröngyös, nehéz utat — járva keressük meg mi, mában élő keresztények Megváltónkat, akkor egykönnyen eltávolodhatunk, sőt elidegenedhetünk tőle. A Jézus-hirdetés tegnap, ma és mindig az é I ő Krisztust kell, hogy a világ elé tárja.

183