Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: Az igehirdetés "lelke": a Szentírás
Az újabb exegetikai kutatásnak fontos és az igehirdetésben eléggé ki nem aknázható eredménye, hogy nem elégszik meg az egyes perikópák elszigetelt magyarázatával, hanem az egész Szentirásra, annak struktúrájára is ügyel. Teszi ezt mindenekelőtt azzal, hogy bár szüntelenül a Názáreti Jézusra mutat, de ugyanakkor azt is világosan feltárja: ez a Jézus egyben hitünk Krisztusa, a Megváltó, akit csakis a hit szemével tudunk ilyenként felfedezni, csakis hívő megváltással tudunk hirdetni. Ezzel kapcsolatban azt is bátran feltárja: a kereszténység kezdeténél épp a kérügmati- kus feladat volt a döntő. Azaz, a Krisztusban való hit- hirdetése. Ennek a megváltó Krisztusról szóló üzenetnek ma is az igehirdetés középpontjában kell állnia. Az egész Újszövetség ebből az ősi kérügmából született. Az evangélisták nem csupán „történetet”, jámbor példázatot akartak olvasóik, ill. a jóhír meghallói elé tárni, hanem azt is, hogy mit jelent számukra —és minden idők kereszténye számára — a Názáreti Jézus. Róla nem elég ma sem csupán szép és épületes „történeteket” elbeszélni, mivel Benne, az ő szavában és tetteiben Isten a ma emberét is megszólítja, a ma emberében is hitet kíván ébreszteni, azt hitvallásra akarja késztetni. Az evangéliumok — ezt ma már jól tudjuk — maguk is „prédikációk” voltak, az üzenetnek, a jóhírnek írásos rögzítései. Ennek számbavétele, ismerete a ma igehirdetőjét arra szólítja fel, hogy ne csupán az evangélium r ó I szóljon, ne csak annak egy-egy jelenetét színezze ki, „mesélje el”, hanem mai nyelven, ma érthető képekkel hirdesse Azt, akit akkor az őskeresztény kérügmában hittel megvallottak. A történeti-kritikai vizsgálódás arra is rámutat, hogy az evangélisták (és más bibliai írók) mennyire koruk gyermekei voltak. Ahogy ugyanazt az örömhírt más-más helyen, különféle hívő közösségek vagy az igére éhes emberek előtt más és más helyi problémákhoz, adottságokhoz igazítva közvetítették az első igehirdetők, — épp így „ülnie kell” a kérügmának ma is, a mai helyi körülmények és adottságok között. Az ige hallói ma nem csupán a jól ismert szavak és történetek ismétlésére vágynak (erre is!), de arra is igényt tartanak, hogy saját problémáik, kérdéseik, tapasztalataik, környezetük, életük számára mit mond az akkor élt, de őket a mában megszólító Krisztus. Amint más és más szerkesztésben, mást és mást kiemelve hirdette Krisztust és tanítását az ősi újszövetségi kérügma, éppen úgy lehet, és szükséges is, hogy a ma igehirdetésében is sajátos pluralizmus uralkodjék. Minél inkább tanulmányozza az igehirdető, hogy a jóhír közvetítője mit és hogyan mondott el akkor saját közösségében, hallgatói-olvasói előtt Krisztusról és tanításáról, annál eredményesebben és bátrabban tudja majd maga is ezt az „itt és most”-at szem előtt tartani. Az igehirdetés nem csupán informatív, esetleg buzdító monológ. Az ige hirdetőjének figyelnie kell hallgatósága konkrét életkörülményeire, kérdéseire, beállítottságára, környezetére stb. is. Csakis így érheti majd el, hogy az ige mai hallgatói nem „szükséges” vagy épp „szükségtelen” időtöltésnek minősítsék a prédikációt. Kétségtelen, hogy mindez nem megy könnyen és nincsenek korlátlan lehetőségeink. Tudomásul kell vennünk bizonyos határokat. Mindenekelőtt azt, hogy az igehirdető munkája semmiféle régi vagy új módszer nyomán nem válik fölöslegessé. Az exegézis feladata, hogy feltárja: így szólt akkor, ezt és ezt hirdette saját közösségének az evangélista. Ezért vagy azért domborította ki az egyik, hagyta homályban a másik vonást. Ama igehirdetőjének helyzete nem azonos — olykor még részleteiben is csak alig — az akkori szituációval. S ezt a m a -i helyzetet, igényeket nem a szent könyvekből, hanem a hallgatóság egzisztenciális problémáiból, szellemi-lelki igényeiből, életéből kell kielemeznie. Csakis ezen az úton válhat a régen írásban rögzített kérügmából ma is krisztusi életet ébresztő, erősítő igehirdetés. Jól tudjuk, hogy az ige hirdetőjének éppen ez a legfontosabb s egyben legnehezebb feladata. Ha ezt a „hidat” nem képes megépíteni, akkor szavai, beszéde nem érik el céljukat. Ez a „kérügmatikus mozgás" Krisztusnak örömhírt hirdető szavaival, tetteivel, életével kezdődött s az apostolokon át a ma igehirdetésében folytatódik. Bármennyire is kanonizált az első szent szöveg, a körülmény nem menti fel az ige hirdetőjét, hogy az egyház által igényelt, mai „kanonizált" úton haladjon. Természetesen a Szentírás normatív szerepe sohasem változhat. De azt sem feledhetjük: az evangéliumok nem „az” evangélium, hanem ennek a krisztusi örömhírnek első formába öntött, írásba foglalt 184
