Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 3. szám - KÖRKÉP - Schmatovich János: A Biblia testvéri-demokratikus emberfelfogása
tudunk. Annyi bizonyos, hogy nem volt állami berendezkedés. Minden fontosabb dolog a családi nagytanácsban vagy adott esetben a törzsi elöljárók körében került megbeszélésre és foganatosításra. A nomádok nagy általánosságban csak kisebb csoportokban élhetnek és ezek a kisközösségek csaknem mindig nagyon büszkék a szabadságukra. — Az ókori Izrael ennek a szabadon mozgó, kötetlen életnek a képét megőrizte Izmáéi alakjában. Az egyik áldásformula így jellemzi Ábrahám és a büszke Hágár fiát: „Olyan lesz mint a vadszamár, keze mindenki ellen és mindenki keze őellene ..(Tér 16,12). Ez a mondat a későbbi szólásnak ősi fordulata: „Szegény sors az, melynek irigye nincs”. Jóllehet Izmáéi nem tartozott a kiválasztott utódokhoz, Izraelt mégis megigézte a nevéhez fűződő életforma; ezt mutatja a több mint félévezreddel későbbi mondás Jób könyvéből: „Szabadságát kitől kapta a vadszamár, ki oldotta el a puszta szamarának kötelét? Hazául (én, az Isten) a pusztát néztem ki neki, tanyázó helyül a sós pusztaságot. Nevet a városi tülekedés láttán, nem hallja a hajcsár hangos kiáltását” (39,5—7). A pusztai vadszamár a szabad és kötetlen életmód szimbólumának számított. A megszelídített házi szamár, melynek neve mind Keleten, mind nálunk sértést jelent, megvetésre méltó jószág, nem ugyan azért, mert ostoba, hanem mert feladta függetlenségét és szolga lett. Izrael a vadszamár ordításából „nevetést” olvasott ki: a szabadok kacagását a szolgák felett, akik a remélt jólétért feladták szabadságukat. A vadszamár mögött nincs hajcsár, senki sem határozza meg útjait, lehetősége van a szabad választáshoz. Nem a munkára való restség szól az ősi Izraelből, amikor az egyiptomi kényszer- munkára visszagondolnak. „Isten kivezetett bennünket Egyiptomból”, ez az állítás úgy hangzott az izraeliták fülében, mint amikor a keresztények azt mondják: „Isten megszabadított a pokol büntetésétől”: Igaz, Egyiptom kitűnő eledeleire való emlékezés hosszú ideig éber maradt (vö. Kiv 16,2; 17,3. stb). Viszont ezért roppant sokat kell dolgozniuk, ezt a munkát azonban mások szabták meg és a jövedelem is az idegeneké maradt. Ezért vált a munka elviselhetetlen teherré. A régi Izrael „pokla” tehát a politikai és gazdasági elidegenedés állapota volt. Palesztinában a honfoglalás után létrejött a 12 törzs szövetsége. A törzsi liga tagjai sokáig nem gondoltak arra, hogy államot alapítsanak. Ahogyan régen a törzsi nagycsaládok, úgy most maguk a faluközösségek rendelkeztek önkormányzattal. A honfoglalás utáni első két évszázadból csak két központi jellegű vállalkozás ismeretes. A honpolgárok az évenkénti zarándokutak alkalmával találkoztak a szentély helyén, ahol megváltották a közös hitet és részt vettek a sajátos szertartásokon. Itt, Istenének színe előtt, vált egységessé Izrael! Máskor csak a háborús időszakban egyesültek, hogy a támadót közös erővel visszaverjék. — A történelmi szükségtől indíttatva Izraelben is sor került a királyság felállítására, de nem ellentmondások nélkül (1 Sám 8; 10,17—24; 12). Itt azonban nincs szó olyan királyságról, amely az égből szállott volna alá. A központi hatalom megszilárd ításához szükség volt olyan ragyogó személyiségre mind Dávid. Jellemző, mikent jutott hatalomhoz: nem annyira az erőszak, mint inkább az okosság és szeretetreméltóság útján. Az erőszakos tettektől, még ha olykor kapóra is jöttek neki, azonnal és nyilvánosan elhatárolta magát (vö. 2Sám 1,14—16; 3,28—39; 4,9—12; továbbá 1 Sám 24; 26; 29). Udvarát a háborúk révén finanszírozta, ezért népét nem kellett túlságosan megterhelnie adókkal. Fia, Salamon már a nép megkérdezése nélkül léphetett a trónra. Mivel azonban nem vezetett háborúkat, kénytelen volt alattvalóit adókkal terhelni. Hogy ebbe mennyire törődött bele Izrael, mutatja a történelem folytatása. Amikor Salamon halála után fia, Rechábeám a szichemi országgyűlésen a vele tárgyaló törzsi képviselőknek autokratikus módon kijelenti: akaratának végrehajtásához atyja ostora mellé skorpiókat vesz igénybe, nem is gondolt arra, milyen szomorú meglepetésben lesz része. A felháborodott nép megtagadta az engedelmességet. Azt kiáltották: „Fel, Izrael, vissza sátraidba” (1 Kir 12,12—16). Ez a kiáltás nemcsak a pusztai vándorlás sátorviszonyaira emlékeztetett — hiszen már régóta házakban laknak, — hanem az ősi szabadságra is. Dávid országa kettészakadt. Az északi 10 törzs többé nem ismerte el a jeruzsálemi királyt. Még saját választott királyaikat is csak részben fogadták el: a 200 év alatt nyolcszor volt erőszakos királycsere. A déli 168
