Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 3. szám - KÖRKÉP - Schmatovich János: A Biblia testvéri-demokratikus emberfelfogása

országrészben fennmaradhatott a dávidi ház folytonossága. Hogy azonban maga a király mennyire nem igényelhette magának a legfőbb és korlátlan uralmat, mutatja a próféták bátor fellépése, akik bírónak tekintették magukat a királyok felett (vő. Iz 7,13.17; Jer 22,10—30). Ugyancsak egyedülálló jelenségnek számít az ókori Keleten a királyság korának szigorú visszatekintő megítélése a deuteronomista történeti műben (1—2 Kir). így azután a dávidi ház végleges összeomlása a babiloni számkivetés után egyáltalán nem vezetett a zsidó hitközösség széthullásához. Számos csoport egyenesen fellélegzett.

Amikor a 400 éves függőség után a Makkabeusok ismét zsidó államot alapítottak, ez az új dinasztia is csakhamar komoly nehézségekkel találta magát szemben. A későbbi Heródes is bizonyára nemcsak sötét jellemének köszönhette népszerűtlenségét. Néhány évtizeddel később pedig a zsidó nacionalizmus hívei, a zéloták nyíltan fellázadtak a nagyhatalmú Róma ellen. A római légiók már körüljárják Jeruzsálemet, de a felkelők még mindig nem tudtak megegyezni abban, ki is valójában törvényes tekintélyük. — A bibliai Izrael ókori történelmének e rövid áttekintéséből kiderül, hogy ez a történelem egyáltalán nem volt zavartalan tekintélyuralom története. A saját vagy idegen rendfenntartó hatalom elleni ellenszenv nem ritkán vezetett értelmetlen lázadáshoz és anarchiához. Dacoló, függelemsértő és ellenszegülő vonások jellemezték Izraelt és ebben prófétáinak támogatását is élvezte.

A CÉLHOZ KÖTÖTT HATALOM. Az a mód, ahogyan a próféták gondolkodtak és beszéltek a felsőbb vezetésről, csak táplálta és fokozta az emberekben a szabadságtudatot. A próféták nem államfilozófusok vagy szociológusok, akik az ember társas természete alapján közelítik meg a társadalom és az állam különféle berendezkedési formáit. Teológusok ők, akik a felsőbb vezető hatalmat csupán egyetlen aspektusból szemlélik: Isten magaslatáról tekintenek a földi dolgokra. Amíg mi a görög—római filozófián nevelődő szemléletünkben elsősorban arra a kérdésre keresünk választ: „honnan ered a hatalom és mi annak lényegi összetevője?”, addig a keleti-bibliás gondolkodásmód mindenekelőtt azt a kérdést veti fel: „mi végett van a hatalom és mi a szerepe egy adott rendszerben?” Az istenhívő próféták személyében — akárcsak magának Istennek szemében — az államhatalom eszköz, egyfajta „erőszakintézmény” a legfőbb Uralkodó, az élő Isten kezében, amelyen keresztül akaratát érvényesíti. Minden hatalom az Isten kezében van, ahogy a természeti jelenségek is az ő kezében futnak össze. Ezek a természeti erők, ha kell, a világi hatalomhoz hasonlóan, szintén szolgálhatják Isten terveit és akaratának érvényre juttatását. Miként Egyiptomban a természeti csapások segítették megvalósulni Isten terveit, úgy Babilóniában ugyanazt az isteni célt az államhatalom, Cirusz, a hódító perzsa király szolgálta (természetesen anélkül, hogy tudta volna).

A hatalom önmagában erkölcsileg semleges. A jóra vagy esetleg a rosszra történő felhasználásától függ minősítése. Izajás próféta szerint Asszíria a szép szóval már nem gyógyítható Izrael számára az isteni harag „vesszeje” (10,5; vö. Jer 25,8—11;

27,1—15). Bár pillanatnyilag az isteni ítélkezés nevelőeszköze, bűnei miatt azonban őmaga is elítélés tárgya marad. Az uralkodó vagy uralkodni vágyó hatalom — Isten megengedő akaratában — nem tehetetlen és akarat nélküli eszköz. Cselekedete felelős emberi döntés eredménye, ezért nem kerülheti el a számadást Isten előtt. Az isteni felelősségre vonásra emlékeztet a komor „jaj”-szó a próféták ajkán.

Ez a gondolkodásmód az Újszövetségtől sem idegen. Az Úr Jézus ajkáról sem hangzott el kedvező szó a korabeli társadalmi tekintélyről. A főméltóságú Heródes negyedesfejedelemnek így üzen: „Mondjátok meg annak a rókának” (Lk 13,32). A hatóságokról pedig a legáltalánosabb módon így beszél: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak (megfigyelhető a visszafogott hangnem!), azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezető embereik éreztetik velük hatalmukat” (Mk 10,42 par). Jézus ajkán ez lesújtó ítélet! S amikor azt mondja: „adjátok meg a császárnak, ami a császáré” — ebben is inkább engedésről, beletörődésről van szó, mint helyesléről, különösen a mindent igénylő másik kijelentés mellett: „adjátok meg Istennek, ami az Istené” (Mt 22,21). Elutasítja azt a hatalmat, amely egyedüli és kizárólagos úrnak tartja magát azon területek felett, ahová mint Feltámadott tanítványait küldeni fogja (Lk 4,7).

169