Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 3. szám - KÖRKÉP - Tarjányi Zoltán: Psallite sapienter!
mindannyian egyetlen ajakkal kiáltsunk hozzá, és így majd részeseivé leszünk nagy és dicsőséges ígéreteinek” (34,7). Szent Ignác pedig így figyelmezteti az efezusiakat: „Egyetértéstek és harmonikus szeretetközösségetek ad alkalmat Jézus Krisztus dicséretére. Mindannyian kórusba tömörüljetek, hogy az egyetértésben összhangban legyetek, az egységben Isten hangszínét véve fel” (IV, 1—2). A zsoltárok együtt éneklése a fiatalokat és időseket, a gazdagokat és a szegényeket, a nőket és a férfiakat összekapcsolja: így tudja utánozni a föld az eget, s innét fakad az egyház méltósága — olvashatjuk Aranyszájú Szent János 398-ban elmondott homiliájában. A zsoltáréneklés teológiai szerepe mellett tehát nevelői, mondhatjuk: nemzetnevelői szerepet kapott, hiszen ez a szokás az értelemre és az érzelemre egyaránt hatással van. „Azt tapasztalom, hogy több melegséggel és jámbor kegyességgel hajlítják lelkünket az áhitat tüzéhez ezek a szent igék, ha énekszárnyon zengenek, mint ha ének nélkül” — állapítja meg Ágoston (Vallomások X.XXXIII.). Hogy nagyjából fejből tudták a zsoltárokat a keresztények a IV—V. században, arra abból a tényből is következtethetünk, hogy Atanáz, Ambrus, Jeromos, s mindenekelőtt Ágoston teológiai munkásságának döntő részét tették ki a zsoltárkommentárok. Úgy tekintettek ezen imádságokra, amelyek a legalkalmasabbak arra, hogy Krisztus megváltói művét megértessék velünk, tehát a keresztény misztérium kifejezői és táplálói. A régi isteni ígéretekre lehet emlékezni általuk a jelenben, mely ígéretek egyre teljesebben megvalósulnak a Krisztust hordozó, Krisztust történelmileg „meghosszabbító” egyház által. Az igen korán megindult monasztikus hagyomány az imádság medrévé és táplálójává tette a zsoltározást. E tradíció nagy szintézise Szent Benedek Regulája, mely a 8—20. fejezetekben kizárólag a zsoltárokkal, azoknak a különféle órák megszentelésére való beosztási rendjével foglalkozik. A 19. fejezetben, miután a 2,11; 47,8; és a 138,1 zsoltáridézetekre utal, kimondja a kontemplativ zsoltározás alapelvét: „Vegyük tehát fontolóra, miként kell Isten és az ő angyalai színe előtt viselkedjünk, s úgy álljunk a zsolozsmához, hogy elménk megegyezzék szavunkkal.” így válhat a recitálás az igazság ízlelgetésévé: a szavak jó kiejtése, a szünetek megtartása az élet lüktetését valósítják meg az imában. Ahogyan a szentmise nem más, mint Krisztus Eucharisztiá- ja, hálaadása—úgy a zsoltározás az egyháznak, Krisztus jegyesének a hálaadása: az Eucharisztia kiterjesztése az egész napra, a szeretet párbeszédének az állandóságában. A személyes imának is a forrása és táplálója, mert az egyéni illúziókat megregulázza, a szentimentalizmust gyógyítja azzal, hogy közös lelki táplálékot ad, azaz közösséggé formálja az egyéneket, akik állandóan fölidézik az üdvtörténet nagy eseményeit, Isten közeledését az emberhez. A zsoltárok mindenkivel felfedeztetik az igazi költészetet: a szív legmélyebb kiáltásait, Istenre áhítozását. Ugyanakkor az idő megszentelését az örökkévalósággal találkoztatják azzal, hogy az Isten által sugalmazott és az ember léthelyzetét leleplező szót, a teremtő és megváltó szót adják a keresztényeknek. A papság ezért mondta évszázadokon át, és mondja ma is a hívek nevében és a h ívekért, szolgálatának szerves részeként, a zsolozsmát, a breviáriumot. ÖSSZEGEZÉS AII. Vatikánum ezen teológiai és spirituális alapokon állva vallja, hogy Krisztus jelen van egyházában, „amikor könyörög és zsoltárt zeng” (Lit. Konst. 7.), sot megváltói művét, „főpapi tevékenységét tulajdon egyházán keresztül folytatja, amely nem csupán az eucharisztia ünneplésével de más módokon is, főleg a zsolozsmázás- sal zengi szüntelenül az Úr dicséretét, és jár közben az egész világ üdvösségéért” (uo. 83.). Ezért kéri a papokat és mindazokat, akik részt vesznek a zsolozsmában, hogy „imájuk közben a lelkűk igazodjék a szavakhoz” (uo. 90.), mert így válik az officium „az egyház nyilvános imájává, a személyes ima forrásává és táplálójává” (uo. 90.). A papságról szóló zsinati határozat még pontosabban fogalmaz: „Maguk a papok a nap különböző óráiban folytatják az eucharisztikus ünneplés istendicséretét és hálaadását a zsolozsma végzésével. A zsolozsmával az egyház nevében imádkoznak Istenhez az egész rájuk bízott népért, sőt az egész világért” (5. pont). Vagyis a zsolozsma az Eucharisztia, a hálaadás kiterjesztése az egész napra, s ez a hálaima az egyház missziójának a része, mindig az egyetemesség távlatában. 166
