Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 3. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE FRANZ BÖCKLE PROFESZORRAL - Illés Róbert - Somorjai Ádám (ford.): Hit és erkölcs a ma egyházában
Isten a másikra egészen és teljesen igent mondott. Itt láthatja, hogy a hitből fakadóan a hűség kötése, amely emberek között is egészen megérthető és lehetséges, azzá a mély valósággá válhat, amelyet mi a házasság szentségének nevezünk. De egy ilyen házasság is zátonyra futhat, és ezt már Szent Pál is érezte, amikor az első Korintusi levél 7. fejezetében az elváltaknak erre a helyzetére is rámutatott: azt mondta, hogy az ilyenek, mivel Isten Országa közvetlenül előttünk áll, ne házasodjanak újra. Máténál, az ő közösségében úgy tűnik — mint a keleti egyházban láthatjuk —, egy másik tradíciót találunk. Én most nem akarom itt a házasság felbonthatatlanságának problémáját részletesen megtárgyalni. Azt akarom csak hangsúlyozni, hogy az a tény, hogy a hívő házasság ideális életformája is zátonyra futhat, arra késztet bennünket, és arra készteti az egyhazat is, hogy—a követelményt, mint hitünkből fakadó lehetőséget és képességet hirdetve — egyben szükségintézkedéseket is hozzunk arra az esetre, ha az emberek ismételten hibát követnének el: hiszen ennek a lehetősége megtapasztalható a bún valóságában, amely még nincs legyőzve, mert Isten Uralma még nem teljesen valósult meg. Szükségintézkedést kell ezért tennünk, hogy ebből a helyzetből az embereket kisegítsük. Professzor Úr, össze tudná-e foglalni nekünk saját kutatásainak eredményeit az utóbbi tíz évben? Könyve már több mint tíz évvel ezelőtt jelent meg magyar nyelven. Mi az, amit amióta elvégzett a morálisban, mi az, ami a magyar olvasó számára különösen is fontos lehet? — „A morálteológia alapfogalmaidban kifejtett véleményemet illetően néhány felismerésem még világosabbá vált. Például, a könyvben azt írtam, hogy az alapvető erkölcstan az erkölcsi normák megalapozására szolgáló elmélet a hit figyelembevételével. Ez nem helytelen, még ma is megállja helyét, de a hangsúlyt máshová tenném: ma azt mondom, hogy a teológiai etika a hitnek az etika közegében történő kifejtése. Észrevehető, hogy most sokkal hangsúlyosabban és következetesebben, magából a hitből indulunk ki. Ezt a hitet nem csupán úgy kell érteni, mint biblikus pozitivizmust, azaz, hogy hívő módon, egészen konkrét parancsokat és tiltásokat fogadok el, hanem úgy, hogy annak középpontja Jézus, a Krisztus, az emberré lett Isten Fia. A megtestesülést, vagyis azt a tényt, hogy Jézus Krisztusban Isten minden emberre igent mond és, hogy ezért az emberi momentum a kereszténységben általános érvénnyel rendelkezik, továbbá azt, amit a hit jelent számunkra, — mindezt ki kell, hogy fejtsük az általánosan érthető etika közegében is. Nincs egyetlen keresztény követelmény, amelyet ne lehetne emberileg is érthetővé tenni — s nem is lenne többé keresztény, ha nem lenne emberi, mert Jézus a megtestesülésben vállalta az embert. Lehetséges volna, hogy ateisták és nihilisták egyaránt elfogadják az erkölcsi normákat? Miként lehetséges az, hogy nem keresztények e normák által megtalálják vagy értelemmel elfogadják Istent? — Ismételten utaltam rá, hogy nincs etika emberkép nélkül, a hermeneutikai elv éppen a hit által megalapozott emberképben rejlik. Ennek az emberképnek egyetemes jelentése van, úgyhogy az az emberről alapvető értelmezést kell hogy adjon. Azonban de facto az a helyzet, hogy az ember az embert, azaz önmagát vagy a társadalmat abszolútnak tekintheti. És ha a társadalmat mint társadalmi célt, vagy az egyént — az individualizmus alapján — abszolútnak tekintjük, akkor ez az emberkép már nem egyezik meg a keresztény emberképpel; ez ugyanis az embert véges, korlátozott lénynek tekinti, amely végső és betöltendő értelmét nem önmagában hordozza. És azért szükséges, hogy mi az együttélés során ismételten rámutassunk arra, ami a különböző emberképekben közös. Meg kell azt is mutatni, hogy a társadalmi cél mennyire nem a történelem abszolút célja és, hogy az egyéni, individuális lét mennyire nem lehet abszolútum. Itt ismét alaposan végig kellene elemezni a német idealizmusnak, Fichtének és Hegelnek fontos megállapításait, — hogyan voltak ők képesek felismerni az embernek individualitásában is megnyilvánuló korlátáit és hogyan tudtak 162
