Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 3. szám - KÖRKÉP - Tarjányi Zoltán: Psallite sapienter!
elgondolni egyetemes történelmet anélkül, hogy az abszolútumra utaltak volna, amely nem egyszerűen azonos az egyén individuális szellemével. Utolsó kérdésünk: karizmatikusok és bázisközösségek egyaránt hangsúlyozzák a hitben az intézménnyel szembenálló momentumot. Hogyan ítéli meg Ön a karizmati- kusokat és bázisközösségeket, amelyeket a plébániai közösségek még nem mindig tudnak elfogadni? — Én a karizmatikusokat és a bázisközösségeket elengedhetetleneknek tartom az egyház számára. Szükségünk van rájuk! Ismét csak: szükségünk van rájuk! Az egyháznak szüksége van rájuk! Éspedig abban az értelemben, hogy a tapasztalat bizonyos közvetlenségét hangsúlyozzák. Tanultuk az erkölcsteológiában, hogy az erkölcsi igazság felismerése nem csupán az absztrakt ráció értelmében vett értelem elméleti belátása lehet, hanem, hogy az erkölcsi felismerés elsődlegesen a tapasztalatból keletkezik, apraxisbó\, ellentétben apoiésisse\. Manapság szívesen elevenítjük fel az arisztotelészi megkülönböztetést praxisz és poiészisz között: a poiészisz csinálást, készítést, termelést jelent, míg a praxisz a tapasztalás általi tanulást, tapasztalást, cselekvés általi gazdagodást; csak, aki cselekszik, az ért meg. A bázisközösségek olvassák, értelmezik és meg is élik az evangéliumot — mindebből bizonyára gyakorlati tapasztalatokat nyernek a keresztény üzenettel való érintkezésben, amelyet aztán más megtapasztalásokkal kell egyeztetniök. És abban a pillanatban, amelyben a bázisközösségek közük tapasztalataikat, és azokat nem abszolutizálják, hanem egyeztetik a dialógus során, úgy gondolom, hogy ekkor rájuk a morálisban is igencsak szükségünk van, mert az igazság felismerése nem csupán utasítások által felülről, hanem a bázis megtapasztalása felől alulról, tehát a megélt hitből is növekszik. Köszönjük szépen a beszélgetést, Böckle Professzor Úr! Fordította és sajtó alá rendezte: Somorjai Ádám KÖRKÉP Tarjányi Zoltán PSALLITE SAPIENTER! Címünk a 47. zsoltár 8. versére utal, a Vulgata fordítása szerint. „Bölcsen zsoltározzatok!” Az egyház életének utolsó két évtizedét nemcsak a Biblia, hanem azonbelül a zsoltárok újrafelfedezése jellemzi. A szerzetesek és a klerikusok imaéletében régóta megvolt a zsoltározás jelentősége, ám a világi hívők imádságos összejövetelein csak az utóbbi években kezd szerepet kapni — talán a spontán, individuális imádkozás sajátos kifáradásának gyümölcseként—a zsolozsmázás. E figyelemfelkeltéshez a II. Vatikánum rendelkezései is hozzájárultak, amikor szorgalmazták a zsoltárok bevételét a kultikus és paraliturgikus szertartásokba: a szentmise körmeneti részeibe (bevonulás, felajánlás, áldozás), avagy az első olvasmány utáni éneklésbe: a zsoltár így egyszerre betölti a hallottakon való meditálás és a hívő lélek visszhangjának a szerepét. A keresztség kiszolgáltatásánál a 23., a temetésnél pedig a 130. zsoltár fontossága kapott hangsúlyt. E zsinati útmutatások hátterében az a meggyőződés áll, hogy a zsoltárok Krisztus imáját és az egyház imáját tartalmazzák. Megpróbáljuk alátámasztani ezt a zsinati értelmezést, s először az ókori költészetet, ill. a sugalmazott vallásos költészetet vesszük szemügyre, majd az újszövetségi iratok zsoltárértelmezésével foglalkozunk, végül pedig a zsoltárok teológiai és spirituális jelentőségét iparkodunk számba venni. Célunkat úgy is megfogalmazhatjuk, hogy igyekszünk 163
