Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Rózsa Huba: Bibliaismeret, exegézis a papi és világi továbbképzésben
— 4. Jézus üdvözítő művének megismeréséhez vezető közvetlen út a Szentírás. (Szent Jeromos szavát idézve, fordítva is igaz: „Mert a Szentírás nem ismerése Krisztus nem ismerése”;) A kereszténység Jézus Krisztusnak, Isten Fiának személyéhez, megváltó tevékenységéhez kapcsolódik. Az evangéliumi életforma Jézus követése, mint ő maga mondja: „Aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét, tagadja meg magát és úgy kövessen engem. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti értem életét, megtalálja azt” (Mt 16,24-25). A keresztény tehát élet- és sorsközösségre lép Krisztussal, nemcsak erkölcsi értelemben, hanem a keresztség révén a kegyelem rendjében is, amint Pál apostol a Római levélben kifejti: .......a k eresztség által ugyanis vele (Krisztussal) együtt a halálba temetkezünk, hogy amint Krisztus az Atya dicsősége által föltámadt halottaiból, új életet éljünk. Ha ugyanis halálának hasonlósága által egybenőttünk vele, akkor föltámadásában is úgy leszünk ...” (Róm 6,4-5). Az evangéliumi hit és életeszmény tehát szorosan összefügg Krisztus ismeretével, s ennek alapvető forrása az újszövetségi Szentírás. Az újszövetségi könyvek közül kiemelkednek az evangéliumok, minthogy elsősorban ezek tanúskodnak Jézus életéről és tanításáról. Ezekhez járulnak az Újszövetség többi írásai, amelyek teológiailag fejtik ki Krisztus üdvözítő művét. A különböző apostoli egyházak hagyományait őrzik, és új meg új szempontokkal bővítve tanúskodnak Krisztusról. A biblikus krisztológia, s egyáltalán a biblikus (ó- és újszövetségi) teológia nemcsak a tudományos teológiának, hanem — az igehirdetés révén — a keresztény hitéletnek is páratlan gazdagodását hozta magával. Krisztus megismeréséhez nem válik azonban feleslegessé az Ószövetség sem, hiszen azt az utat mutatja be, amely előkészítette a Messiás eljövetelét. Csakis az Ószövetségből ismerhetjük meg Izrael hitének kibontakozását és a Jézus Krisztusban beteljesedő messiási ígéreteket. Jézus maga is hivatkozott arra, hogy az Ószövetséget jött beteljesíteni. Az apostoli egyház pedig felhasználta az Ószövetséget Kisztus megértéséhez. Az Újszövetség — evangéliumok és levelek egyaránt — bővelkedik ószövetségi hivatkozásokban, kifejezett vagy burkolt idézetekben, onnan kölcsönzött fogalmakban. Ezért tökéletesen hamis és az egyház szándékával ellentétes az a sokszor elhangzó megjegyzés, hogy az Újszövetség teljesen feleslegessé teszi az Ószövetség olvasását. Az igényesebb hit (papok és világiak esetében egyaránt) Jézus személyének és művének elmélyültebb evangéliumi ismeretére törekszik, amelynek jele a biblikus ihletésű Jézus-könyvek vagy elmélkedések világszerte tapasztalható közönségsikere. Tény, hogy a bibliaolvasás, konkrétabban az evangéliumok olvasása, egyre több ember számára a Krisztushoz és a kereszténység felé vezető út. Mindent összevetve, súlyos elvi indokok és az egyház életében jelentkező igény egyaránt a biblikus ihletésű igehirdetés, katekézis és képzés fontosságára hívja fel a figyelmet. A jelentkező igényt nem elégíti ki csupán a Szentírás olvasására való ösztönzés, noha már az is örvendetes, ha széles körben kézbe veszik a Bibliát. Olyan indítás kell, amely együtt jár a Szentírás szövegeinek szakszerű magyarázatával és feltárja azok értelmét. Mindez folyamatos képzést feltételez a papságnál és az erre kész világi híveknél is. A Szentírás-magyarázatnál a következő hermeneutikai szempontokra hívhatjuk fel röviden a figyelmet. A korszerű exegézisnél elkerülhetetlen a történetkritikai módszer (szövegkritika — irodalomkritika—formatörténet—hagyománytörténet — és a strukturális linguisztikus elemzés) alkalmazása, amelyre egyébként a tanítóhivatal is utal (Dei Verbum 11-12. p.: Sancta Mater Ecclesia) és felhívja az exegéták figyelmét. Ma már nem elégséges az olyan bibliamagyarázat, mely abban merül ki, hogy fokozottabban kiszínezve még egyszer elmondja a szentírási történeteket, adott esetben néhány archeológiái lelet eredményeivel illusztrálva és hozzáfűz néhány moralizáló aktualizálást, esetleg az általános dogmatikai ismeretek alapján mond el valamit egy-egy részletről. A szövegek valódi elemzésével kell feltárni keletkezésük indokát, célját, „Sitz im Leben”-jét Izrael és az egyház életében, tanítását akkor és ma. Mindez lehetetlen a történetkritikai módszer alkalmazása nélkül, amely — sajnos — sokaknak ma is ismeretlen vagy elfogadhatatlannak látszik. 146
