Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Farkasfalvy Dénes: A szentírástudomány új útjai
keresztény hit és az egyház kifejezett ellenségévé tették. E helyzetben a katolikus teológia ellentétes táborokra esése, polarizálódása elkerülhetetlen. Azok a dogmatikusok, akik az exegézis adataira próbálnak támaszkodni, ismételten olyan szintézisekkel lépnek fel, amelyek jobban megfelelnek a szekularizált modern közízlésének és kívánalmainak, mint az egyházi tanítóhivatal hagyományt védő megnyilatkozásainak. Azok a parázs viták, amelyek a közelmúltban a szűzi születés, Krisztus testi feltámadása, vagy az egyházi rend és az egyházi szervezet dogmatikus kérdései körül a közvéleményt, sőt a napi sajtót is foglalkoztatták, azonos alapszerkezetet mutatnak. A dogmatikus teológus azt a benyomást kelti, mintha minden tételét egyedül a Szentírásból kellene levezetnie, az exegéta viszont úgy viselkedik, mintha minden biblikus kérdésre csak a történeti kritika eredményei adnák meg a végső választ. A folyamat eredményeként a teológus végül is olyan tételekkel áll elő, amelyek hihetetlenül hasonlítanak szellemi őseikre, a történeti kritikát létrehozó bölcseleti irányzatokra: a természetfeletti rendre vonatkozó állítások valóságértéküket tekintve ködösek és határozatlanok maradnak. Az exegéta folyton azt hangsúlyozza, mit nem lehet bizonyossággal megállapítani, a dogmatikus pedig ezekre a bizonytalan állításokra támaszkodva állítja több-kevesebb határozottsággal azt, amit legvalószínűbbnek, legkönnyebben elfogadhatónak, esetleg csak legérdekesebbnek, legeredetibbnek vagy legsikeresebben kiadhatónak talál. 3. Kiút a válságból. A nyolcvanas évek elejétől fogva egyre erősödnek azok a hangok, amelyek a szent írástudománytól új módszert, új szellemet, új eredményeket követelnek. Itt nincs helyünk az idevonatkozó irodalomra kitérni.12 Inkább tételszerűen fogjuk felsorolni azokat az alapelveket, amelyek segítségével egy új elindulás körvonalai lehetségesnek tűnnek. Ami a terminológiát illeti, a különböző szerzők eltérnek egymástól. Van, aki (a modern-utáni vagy „post modern” szó mintájára) „poszt-kritikus” vagy „poszt-liberális” exegézisről beszél. Mások a pusztán tudományos vagy filológiai exegézissel szembeállítják az egyházat szolgáló vagy egyházat építő, vagy hittel párosuló szent íráskutatást. Ismét masok, a patrisztika s a középkor nyelvét a mai karizmatikus irányokkal összekapcsolva, lelki vagy „a Lélekben” végbemenő exegé- zist sürgetik. Véleményünk szerint mindenféle kettősség a „tudományos” és „vallásos” igazság között elfogadhatatlan, és ismét csak a modernizmus rövidlátó századeleji tévedéseihez vezetne. Mindazt, amit itt lefektettünk, á maga módján alkalmazhatónak véljük a hittudomány, a lelkiség és a lelkipásztori gyakorlat számára. A terminológia bonyolítása helyett pedig „a jövő katolikus exegéziséről" vagy „exegétájáról” vagy egyszerűen a „katolikus exegézis” kívánatos módszeréről fogunk beszélni. I. A jövő katolikus exegétája a történelmi kritika érvényes vívmányait fenntartás nélkül elfogadja, de ugyanakkor szem előtt tartja a módszer határait és teológiai horderejé- nek korlátáit. Nincs tehát szó „obskurantizmusról”, a filológia és a modern történeti módszer elvetéséről. A „jövő exegétáját” is kötelezi a megismert igazsághoz való hűség és a töretlen szellemi őszinteség. Ami a krisztológiában a monofizitizmus tévedését jelentené, az a szentírástudományban sem fogadható el: a megtestesült isteni Szó „valóságosan emberi", tehát történeti feltételekhez kötött. A Szentírásban az isteni szándékból fakadó mondanivaló az emberi szó, az emberi emlékezet, sőt az emberi megismerés tökéletlenségeinek formanyelvén jelenik meg. Mindaz, ami a Bibliát emberi mivoltában jobban megismerteti, potenciálisan közelebb visz az isteni közlés megismeréséhez. II. II. A katolikus exegézis nem rekedhet meg a kritikai módszer használatánál, hanem a Biblia szövegeit magyarázva fel kell tárnia azt a hitet, amelyet ezek a szövegek feltételeznek és kifejeznek. Ez a követelmény bizonyos fokig a történeti módszer alapján is megkívánható. A hitetlen, de a tényeket tárgyilagosan felmérő szent íráskutató nem tévesztheti szem elől, hogy a szövegek olyan világkép és szellemi magatartás szülöttei, amelynek 139
