Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Vértesaljai László: "Ne készíts magadnak faragott képet" - (Akik az Isten képét eltorzítják)

Nyilvánvalóan Isten az általa választott nép életeseményeiben, önértelmezésében, lelkiségében konkrétizálódik, történetileg megnyilvánul (meghívások, szövetségkötések, segítő és büntető kegyelem), ám mindig úgy, ahogyan azt ő akarja. Isten mindig utólagosan, a-poszteriori ismerhető fel, legalábbis ami megnyilvánulása teljesebb értelmét jelenti („ezeket a dolgokat a szívbe vésni, el-elgondolkod- ni rajta" = szükségszerűség). — Innen ered a hívő ember magatartásának kettős szála. Az egyik a már történelmileg megnyilvánult isteni felé mint pozitívum felé irányul — természetesen a mindenkori újraértelmezés igényével —, a másik szál ugyanakkor nyitottan és figyelmesen várja az esetleges újabb kegyelmi befogadást. „Ráülni a hagyományra", vagy „szájtáti csodavárónak lenni" nem más, mint a hit megcsúfolása és elferdítése.

Hajlamosak vagyunk az Isten-kép és hit eltorzulásait az Isten megnyilvánulásait követő korok okoskodó, intézményesítő mivoltára visszavezetni. Megdöbbentő, hogy Isten némelykor maga siet segítségünkre, jelezvén a buktatókat (vö. Az egyház még meg sem született igazában, de Jézus már imádkozik egységéért, Jn 17,20—24). — Isten egyik súlyos intését épp Mózeshez intézi, s rajta keresztül az egész néphez. A színhely ismét a Hóreb-Sinaj, ahol Isten saját nevét kinyilatkoztatta. A Tízparancsolat ünnepélyes meghirdetése ez. Megint elhangzik Isten „abszolút neve": Jahve, korrelatívumként most a nagy szabadító esemény kapcsolódik a képhez: „az, aki téged kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából" (Kiv 20,2). Legendás nagyságúvá lehet szőni ezt az isteni művet: „erős kézzel, száraz lábbal . . stb., de még mielőtt megszaladna a fantázia, Isten már előre figyelmeztet: „ne csinálj magadnak faragott képet, vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt!" Olyan ez, mint egy használati utasítás, melynek figyelmen kívül hagyása végzetes következményekkel jár: az aranyborjú! „Készíts nekünk Istent, mely előttünk jár!” (E képet hasznosítva Marx valláskritikája — groteszk módon — a Mózest és Istenét nélkülöző, az aranyborjúval „megszegényített" nép vallásának kritikája. Mózes „valláskritikája" viszont nemcsak drasztikus, hanem teljesen más.) — Az ilyen „előttünk járó" Istennek aztán már bátran lehet mondani merre menjen, előre vagy hátra, de az mégsem „engedelmeskedik". Ezt bizonygatja a 115. zsoltár gúnydala: „szájuk van, de nem beszélnek, szemük, de nem látnak, fülük, de nem hallanak." A teremtéstörténet tanítása szerint Isten a saját képmására alkotja az embert. Ezt az irreverzibilis viszonyt bontja meg az „aranyborjó-szindróma", mely az Istent akarja az ember képmására átformálni. Ez is a mi Istenünk lenne?

Némely ponton kísérteties hasonlóságot látok az ószövetségi dráma és jelenkorunk egyes jelenségei között. Kiindulópontja az előbbinek az egyiptomi szabadulás a Vörös tengeren át, mint a keresztség előképe — az utóbbi pedig az a tény, hogy az ország nagyobbik fele napjainkban is megkeresztelkedik, formálisan kereszténnyé lesz. Belekerül egy olyan keretbe, amely öt ilyen állapotában nem tudja, s nem is akarja fölvállalni. Hiányzik az a kulturális-szellemi háttér, ahol fogódzópontokra lelhetne. A megkereszteltek kisebbségének csak amolyan házi szubkultúra tud támaszt nyújtani, s amennyiben ez a családi háttér egyházi közösséggel (plébánia, kisközség stb.) találkozik, érezhet reményt a fönnmaradásra. A kapcsolódási pontokról lemondó keresztény kicsiben akarja megvalósítani azt, amit a „normál" helyzetben nem tudott megtenni. Saját magát zárja gettóba; nem a világ felé intéz kihívást, hanem elfordul attól, hogy egyebütt megtalálja csoport-üdvösségét (= szekták).

Egyre nagyobb az esélye annak, hogy az ember hitbelileg (vele arányosan emberségében is?) elkallódik. A társadalom kényszerítő ereje, benne rejlő tendenciái szükségszerűen kényszerítik erre. Nevezhetnénk a társadalom e tünetcsoportját „puszta-szindrómának": se víz, se kenyér, se szellemi vezér, se Isten. — Olyan szülők kereszteltetik meg gyermeküket, akik kicsinyeiknek a hit pohár vizét, egy miatyánknyi imádságot sem kínálnak. Nagyszülők föllángoló lelkesedése „tornáztatja" el őket esetleg a hit kenyeréhez, az elsőáldozásig (dacolva a karate.

116