Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Vértesaljai László: "Ne készíts magadnak faragott képet" - (Akik az Isten képét eltorzítják)
kunfu távol-keleti „isteneivel”). A megkeresztelteknek — sajnos — csak a kisebbik fele jut el az Úr oltáráig. A nagyobbik rész magával visz „valamit". Ebből a valamiből kellene megélnie vallásosságát. Igazi Dávid—Góliát harc ez, hit és nem hit között, legalábbis arányait tekintve. Ami az eredményt illeti, az egészen más. Szószerint más. Gyermekkorban szerzett hitismereteknek kell dacolniok tudományos, de leginkább féltudományos fogalmakkal. A helyzet előbb-utóbb tarthatatlanná válik. Érdekes módon azonban radikális szakítás helyett egy sajátos együttélés alakul ki, ahol az élet reflexív szintjén, a hétköznapi világban az Istenről- elfeledettség uralkodik, ám határhelyzetekben a lappangó „én Istenem — mi Istenünk” kép bukkan elő. E képnek egzisztenciálisan még mindig sokkal több mondanivalója van, mint a tudományos ideológiák adta válaszoknak. Plébániai lelkipásztor számára ez mindennapos jelenség, gondoljunk csak a keresztelési és jegyesoktatási beszélgetésekre. Egészen meglepő azonban az a magabiztosság, ahogyan az emberek ebben a számukra is új helyzetben önmagukat vallásosnak tartják. „Járnak-e templomba? — Nem. (Karácsonykor igen.) Imádkoznak-e? — Nem, azazhogy . . . Ismerik a Szentírást? — Nem". Mit ér valójában az ilyen hit? A lelkipásztornak végül is döntenie kell, mert vagy keresztel, vagy nem . . . A választ egy egészséges gondolkodású nyugdíjas hívőnk adta meg, amikor családjának gondjairól beszélt: „Nem mennek azok templomba, nem imádkoznak.. . a tarka varjút imádják". (N.B. A tarka vajú seholsincs madár, nem létezik.) Megjegyzem, nem tartom ezt a hitet „semminek", üresnek, de a szomorúság mellett mindig a mózesi indulat fog el. Beszéltetem őket, szóljanak az Istenükről. Többnyire nagyon nehezen tudnak. Van ugyan istenképük, de ez teljesen evilági, magukcsinálta. Jézus Krisztus óta senki vallásos ember nem lehet „self made man". A „mi Istenünk" arcát senkinek sem kell kitalálnia, az ilyen törekvés eleve kudarcra ítéltetett. Amiről Izajás jövendöl, amit Pál hirdet, az teljesen új, hisz „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta" (1 Kor 2,9). „Isten titokzatos, elrejtett bölcsessége" az, amivel „elő kell állni, akár alkalmas, akár alkalmatlan", ugyanis a hit, a „mi Istenünkbe" vetett hit „hallásból ered". Már Mózes is hallja, majd hallatja Isten szózatát, amit aztán Jézus maga is megismétel: „Halld Izrael! Az Úr, a mi Istenünk egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből" (2Törv 6,4). A mi Istenünk nemcsak egy fogalom, amit fel kell ismernünk, hanem féltékeny Istenként teljesen igényt tart ránk. Az adható emberiből a legfontosabbat kéri: szerzetünket — feltétel nélkül. Csak a „hallásból" ismerhetem meg, hogy ez az igényes Isten saját Fiát sem kímélte. — Csak a már megismertnek szeretete indíthat viszont-szeretetre. Isten meg-nem-ismeréséből, elképzeléséből csakis torz mé- ricskélés születhet az emberben; nem adja meg az Istennek, ami az Istené; csak valamit ad, amiről azt reméli, hogy Ő beéri ennyivel. Aránytalanul hamis felosztást végez a „császár" javára, aki számára mindig a közelebbi, a konkrétabb, és aki jobban megfogalmazza követeléseit. Ez az értelmezés távol áll Jézus szándékától, aki az Istent teszi az első helyre és csak ennek a kapcsolatnak a függvényében, eredményeként születhet meg az, ami a császárnak adható. Nincs tehát „rész-arányos" felosztás, nincs „rész-isten". Erről az „istenről" a transzcendens név, Jahve „aki van", már ki sem mondható. Az ember kezébe kerülő Isten manipulálható (manus = kéz). Egészen más az, ha Ő adja magát önként kezeinkbe, ajándékként, végrendeletként: „vegyétek . . .". Ekkor viszont a „manipulálás" az, hogy kijelentem: „nem veszem kezembe" az Isten Fiát. Az Isten-képet manipulálok sebezhető Achilles pontja a megtestesülés, a Karácsony ünnepe. Karácsony az a találkozási pont, ahol a végtelen végesre fogja magát. Nos, tényleg ott a helye minden megkereszteltnek Karácsonykor a „ke- reszt-úton", az emberi és isteni utak kereszteződésében, mert ott szemlélhetővé lesz „Isten dicsőségének kisugárzása, lényegének képmása" (Zsid 1,3) — ez pedig Krisztus emberi, törékeny arca, a valódi „objektivációs pont”. Erre a „kará117