Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - KÖRKÉP - Frossard, André - Reményi Judit (összeáll. és ford.): Találkozás az ismeretlen Istennel
lataim e pillanatban? Nem emlékszem. Bizonyára határozatlanok és szerteágazók mint szokásosan. Lelkiállapotom? Kitűnő. Semmiféle zavar, se szerelmi bánat, se egyéb szorongás. Az este kellemesnek ígérkezik. — Társam kiszáll és megkérdezi, hogy elkísérem-e vagy inkább várok néhány percig. Megvárom. Bizonyára rövid látogatást tesz. Láttam átballagni az úttesten és a kis ajtót betaszítani egy nagy vasrácsos kapu mellett, amely mögött átlátszik egy bent álló kápolna teteje. Úgy, tehát imádkozni megy, vagy gyónni; valamelyiket a kettő közül, amelyek a keresztények annyi idejét rabolják el. Egy okkal több, hogy ott maradjak, ahol vagyok. Az idő 17 óra 10 perc. — Két perc múlva keresztény leszek. Az a higgadt ateista, aki voltam, magától értetődően mit sem sejt erről, amikor társam szerintem véget érni nem akaró ájtatoskodása miatt a várakozást megunva, magam is betaszítom a kis vasrácsos ajtót, hogy mint grafikus, vagy nézelődő közelebbről megtekintsem az épületet, amelyben — úgy tűnt — hogy már egy örökkévalóság óta tartózkodik. Valójában 3—4 perc lehetett... Ez azon neogótikus épületek egyike, amelyben az építészmérnökök a középkori stílus rendszerezésére törekedtek és ezáltal attól fosztották meg, ami élő és mozgalmas benne. A belső tér sem vonzóbb: sivár hajógyári műhelycsarnok. Mindenesetre a művészi elragadtatás nem játszhatott közre abban, ami elkövetkezett. A templomhajó világosan három részre tagozódik. Az első, a bejárathoz közeli, a félhomályban imádkozó híveké. A környező magas épületek miatt az ablakokon csak kevés fény jut át és szóródik szét sápadtan. — A második, a középső részt a szerzetesnővérek foglalják el fényezett fa-stallumaikban. Fekete fátylaikban, sorban ülő madárrajra emlékeztetnek. Később majd megtudom, hogy ők az engesztelés (örökimádó) nővérei. Valamilyen, váltakozóan felelgetős imát mondanak kórusban, amely a templomhajó egyik oldaláról a másikra hullámzik át és tér onnan vissza. Nem tudom, hogy zsoltárokat mondanak, azt sem, hogy az esti zsolozsma lágy ritmusa ringat. — A helyiség túlsó része fényárban úszik. A fehérbe öltöztetett főoltáron rengeteg zöld növény, virág, gyertyatartó és egyéb gazdag díszítés között nagy, keresztformájú ötvösremekmű emelkedik, közepén matt-fehér koronggal. A kereszt három végén egy-egy további, ugyanolyan nagyságú, de alig észrevehető árnyalattal eltérő fehérségű korongdísz. Műalkotások kedvéért megfordultam már templomokban, de sohasem láttam még imádásra kitett szentségtartót, sőt, azt hiszem, ostyát sem még. Nem tudom tehát, hogy az Oltáriszentség előtt állok, amely mellett két sor égő gyertya tör a magasba. A további fehér korong és a kísérő díszítés dús aranyozása még nehezebbé teszik számomra, hogy felismerjem ezt a távoli Napot. Mindennek a jelentősége annál is kevésbé tudatosul bennem, minthogy nem is kutatom. Az ajtó mellett állva szememmel kollegámat keresem, de az előttem térdelő alakok egyikében sem sikerül felismernem őt. — Tekintetem a sötétből a világosság felé vándorol, majd visszatér a jelenlévőkre anélkül, hogy valamiféle gondolatot is hordozott volna, továbbsiklik a hívőkről a mozdulatlan nővérekre, róluk tovább az oltárra, majd — nem is tudom miért — megállapodik a kereszttől balra égő második gyertyán. Nem az elsőn, nem is a harmadikon, hanem a másodikon. És ekkor hirtelen rendkívüli dolgok sorozata szabadul el, amely kérlelhetetlen erejével egy pillanat alatt feltöri azt az abszurd lényt, aki én vagyok, hogy napvilágra hozza azt a — világosságtól elvakított — gyermeket, aki sohasem voltam. — Legelőször a következő szavak sugalmazását észlelem: lelki élet. Nem mondják nekem, nem magam mondom ki őket, — úgy hallom, mintha mellettem halkan ejtené ki azokat valaki, aki már látja azt, amit én még nem látok. — Alig éri el tudatom küszöbét e suttogott előjáték utolsó szótagja, amikor fordított irányú lavina indul meg. Nem állítom azt, hogy megnyílik az ég. Nem, nem nyílik meg. Hirtelen a magasba lendül, szárnyal, fellövell, — néma villámlás — ebből a kápolnából, amelyben titokzatosan benne foglaltatott. Hogyan is írjam körül ezekkel az elkoptatott szavakkal, amelyek megtagadják a szolgálatot és azzal fenyegetnek, hogy elgáncsolják gondolataimat és az ábrándok tárházába zárják őket? A festő, akinek megadatnék, hogy ismeretlen színeket lásson meg, ugyan mivel festené meg azokat? 112
