Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - KÖRKÉP - Tarnay Brúnó: "NEM!" - Jegyzetek a teizmus és kereszténység problémájához
juk (= bizonyított tudás), hanem csak ennyit: ez a kijelentés: — Van Isten! — igaz."10 A mai nyelvbölcselet és szemantika kidolgozta a közönségesen tulajdonnévnek mondott és a (nyílt vagy burkolt) leírást adó megjelölés alapvető különbözőségét. A nominális megjelölés valójában nagyon keveset tud mondani arról, akire vagy amire céloz, ennek ellenére pontosan célba talál (ha azt mondjuk: „Caesar gyilkosa", akkor ilyen logikai tulajdonnévről van szó, ha a kifejezés bizonyos gyanúsítottat jelöl meg. A gyanú tévesnek bizonyulhat, a névben tartalmazott leírást módosítanom kell, ez azonban nem változtat a megjelölés egyértelműségén, sem azon, hogy szükségszerűen létezett valaki, akire ez a leírás alkalmazható). Bölcseletben és vallásokban egyaránt más és más a Feltétlen, az Abszolútum „megnevezése": mindig a világszemlélet, társadalmi feltételek vagy filozófiai rendszer függvénye. A hagyományos keresztény bölcselet keretei között is: a tomista nem beszél „Legfőbb Lényről" vagy „Önmagától Valóról" (Causa sui, Ens a se), bölcseleté számára „Maga a Lét", „Önmagában fennálló Lét-aktus" (Esse Ipsum) a megjelölő leírás, amely egy teljes, összefüggő nyelvezet keretében értelmezendő. Ezt a jelentéstani rendszert esetleg vitatni vagy változtatni kell, megfelelő megoko- lással. A kifejezés mégis minden esetben megjelöl (denotat) valamit vagy Valakit, — egy szóval: az ember természeténél fogva, nem csupán egyedi hajlamai következtében, mindig is „gondol a Feltétlenre". Amint a költő mondja: „Isten van valamiképpen minden gondolatnak alján, — Mindig neki harangozunk . . ." (Ady Endre). Mivel apostoli küldetésünk és a krisztusi szeretet sürget, hogy a „természetes értelem" reprezentánsaival: tudománnyal és bölcselettel is dialógust folytassunk, azért kell megkérdőjeleznünk K. Barth szenvedélyes tagadását. — Valami csodás, majdnem mitikus elképzelésre utal az a felfogás, hogy a hit kegyelmét csak az Evangélium szóban történő hirdetése nyomán nyeri el az „Ige hallgatója" — írja K. Rahner.11 A hit — csírájában! — megvan már a Teremtőtől belénk oltott értelem nyugodni nem tudó törekvésében. Sőt, ez a nyugtalanság tovább űzi, annál inkább, minél jobban vonzza a hitben megismert Isten szeretete: „Mondd Uram, irgalmasságodra kérlek, minek nevezzelek?"12 A formálisan kifogástalan gondolatmenetek sem leírást, sem meghatározást nem adnak Istenről. A konklúzió csupán egy elemezetlen és elemezhetetlen kijelentés (mint a mai logika pontosan kifejezi: O-fokú Predikátum): „Van Isten". Aki ennek a mondatnak nyelvtani alanyát a fent vázoltak alapján Valakivel azonosítani tudja, például imádságos tapasztalatában (mint Szt. Anzelm, aki imádságos párbeszéd formájában fejti ki Isten-érvét a Proslogion 2—3. fejezetében), — vagy aki a Mindenség és saját élete történéseiben egy rejtett Bölcsesség jeleit fedezi fel, annak és csak annak szemében nyernek az argumentumok meggyőző erőt.13 A már-hívő ésszerűsíti a maga hitét bölcselettel, logikával és tudománnyal. A teljesen elvont formális logikához egy értelmezési tartományt kell megjelölnünk, mintegy a valóság birodalmából egy szeletet kell kimetszeni, amelyre a kérdéses formula alkalmazható. Megbízhatónak (sound, zuverlässig) csak akkor bizonyul a formalizmus, ha a tények és a kijelentések kölcsönösen megfelelnek egymásnak. Tiszta logika segítségével, alkalmazás nélkül, nem lehet „két körtét sem tányérra tenni" — mondta egyszer Kari Popper. Ehhez a művelethez tudvalévőén körte, tányér és ember is szükséges. Éppen itt van a bölcseleti teizmus érzékeny pontja: az ember. Meglepő az a sokféleség, ahogyan kétségtelenül őszintén hívő gondolkodók, sőt keresztény misztikusok, számot adni próbálnak Isten-élményükről. Vajon Eckhart Mester, Kues-i Miklós, Jakob Böhme vagy Paracelsus „pantheisták", „panentheisták" vagy „monotheisták" voltak-e? Célszerű lenne ezeket az iskolás címkéket a vallásbölcselet régiségtárába helyezni! A hindu bhakti vagy a samkia-yogi éppen olyan kevésbé nevezhető pantheistá- nak, mint Teilhard de Chardin. A helyes értelmezéstan azt követeli meg, hogy hagyjuk a szövegeket minél tovább és minél hosszabban „beszélni", mi pedig csak hosszas és tanulékony hallgatás után tegyük hozzá a magunk értelmezését, annak 102
