Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - TÁVLAT - Cselényi István Gábor: Isten személyessége a teizmus-vita tükrében
iránt. Úgy gondolom, hogy a teológiának részt kell vennie ebben a mozgalomban, amely a filozófiából indult ki. Ezért tartottam ezeket az előadásokat. A korábbi nemzedékek is ismételten hozzájárultak a filozófiai vitákhoz, s véleményem szerint ezt kell tennünk mindig nekünk, teológusoknak. Ezen kívül egy nagyobb terven dolgozom, de ez hosszabb időt vesz igénybe. Egy olyan müvet tervezek, amely a dogmatikát a maga egészében mutatja be, s amit én rendszerező teológiának nevezek. Az eszményi az lenne, ha egy kötetben tudnám ezt elkészíteni, de ez valószínűleg nem fog menni, s legalább két kötetre lesz szükség. Professzor Úr, köszönöm az interjút a Magyarországon megjelenő TEOLÓGIA nevében. WOLFHART PANNENBERG (szül. 1928), a rendszerező teológia professzora a müncheni egyetem evangélikus hittudományi karán, — napjaink egyik legnevesebb hittudósa. Fordította: Bánhegyi B. Miksa ___________ TÁVLAT_______________________ C selényi István Gábor ISTEN SZEMÉLYISÉGE A TEIZMUS-VITA TÜKRÉBEN A teizmus rendszere. A Concilium folyóirat néhány évvel ezelőtt egyik tematikus számát Isten személyessége kérdésének szentelte (Ein persönlicher Gott? 1977. márc.). E szám szerzői — főleg az itthon a „Teológiai Kisszótárénak Rahnerrel együtt társszerzőiéként ismert Herbert Vorgrimler: Neue Kritik des Theismus c. írása — nyomán szeretném a következőkben végiggondolni: a katolikus teológia hogyan felel e kérdéssel kapcsolatban a ma felvetődő problémákra. A közfelfogásban a kereszténység egyet jelent a személyes Istenbe vetett hittel. Pedig — mint Vorgrimler rámutat — Isten személy-voltának kérdése (maga a probléma) viszonylag későn jelent meg. Csak az újkortól kezdve beszélhetünk úgy a teizmusról, mint körülhatárolt teológiai-filozófiai rendszerről. S itt Vorgrimler idézi Ralph Cudworth háromszáz évvel ezelőtti „meghatározását" arról, mi is a teizmus; „Az abszolút, világon kívüliévé személyes Isten létezésébe vetett meggyőződés, aki a világot teremtette és fenntartja, s akinek ezek a tulajdonságok járnak ki: a végtelenség, a mindenhatóság, a tökéletesség." A hagyományos teodicea, mint „természetes istentan", lényegében ennek az istenfogalomnak igazolására törekedett, s azt is fontos elemként hangsúlyozta: az erkölcsi rossz nem Isten, hanem az ember műve. A teizmus rendszerét — mondja Vorgrimler — az I. Vatikáni zsinat sok tekintetben megerősítette, sőt, mondhatnék, dogmatizálta. Tanítása szerint az ember a természetes értelem fényénél eljuthat Isten létének, Teremtő-voltának, tulajdonságainak, gondviselésének elismerésére (vö. DS 3001—5, 3026). Ezzel azonban a zsinat semmiképpen sem akarta a „természetes teológiát" a keresztény teológia kiindulópontjává tenni, hanem éppen az üdvösségtörténet vonalát kívánta követni (amely ti. a teremtéssel kezdődött); Isten tulajdonságaira és gondviselésére vonatkozólag pedig egyszerűen átvett formulákat az első évezred teológiai szótárából. Amikor Isten személyességéről esik szó, ezzel a tanítóhivatal azt juttatja kifejezésre: Isten alapvetően független és szabad a világgal szemben. De a zsinat tanításában Istennek ez a tulajdonsága is üdvtörténetileg: Krisztus és a Szentlélek művébe ágyazva jelenik meg. Századunkig — emlékeztet Vorgrimler — a protestáns teológia is megmaradt a teizmus keretei között. Bár a kanti kritika alapján ez a teológia bizonyos kétellyel közeledik a „természetes" istentan lehetősége felé, továbbra sem lépi túl a keresztény évszázadok folyamán kiérlelődött istenhit, azaz a teizmus körét. Századunk problémái. A huszadik században azonban új hang jelentkezik, melyet — a neves münsteri dogmatikus jelzett tanulmánya alapján is — így jellemezhetnénk: 95
