Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - TÁVLAT - Cselényi István Gábor: Isten személyessége a teizmus-vita tükrében
teizmus-kritika. A probléma súlyát mutatja, hogy nemcsak az ateizmus különböző formái vetnek fel nehézségeket (ezekről most nem is szólunk), hanem teológiai irányzatok, protestáns, sőt katolikus részről is. De vajon mik lehetnek ennek a kritikus hangnak a gyökerei? — Mint Vorgrimler rámutat, már a hagyomány régebbi rétegeiben is jelentkezett — Ágostonnál és Assisi Szent Ferencnél, illetőleg Luthernél — a gondolat: az ember elveszítheti „Isten közvetlenségét". Ez a tapasztalat — Isten rejtőzésének megtapasztalása — erősödik fel századunkban, nemcsak ateisták, hanem sokszor mélyen hívő keresztények életérzésében is. Ebből nő ki az amerikai, majd európai kontinensen is, az „Isten-meghalt-teológia", amelynek következtetéseivel természetesen már nem érthetünk egyet. Századunk világkatasztrófái, főleg a világháborúk felerősítik a rosszra vonatkozó teodicea-problémát is. Sokszor még a meggyőződéses hívőkben is felmerül a kérdés: hogyan egyeztethető össze az „abszurd" dolgok jelenléte Isten mindenhatóságával és szeretetével; vajon a szenvedés felfogható-e úgy, mint áldozat, amely a túl- világi életben nyer kiegyenlítődést, vagy kielégítő-e, ha azzal felelünk: ez „az emberi szabadság ára"? Ezek a kérdések a rossz problémájának újraátgondolását sürgetik. — Az istenfogalomnak, — mondja Vorgrimler— vannak szociológiai következményei is. Azzal, hogy hagyományos megközelítésben elsősorban a „múlt felől" épül fel, könnyen válhat a „meglévő" (ti. tulajdon, hatalmi rend stb.) szentesítőjévé. így még azok a tisztán teológiai törekvések is, amelyek a „jövő felől" (vagy a jövő felé való nyitottságában) akarják megérteni az embert, s Istent mint az ember és a világ Jövőjét állítják az eszmélődés középpontjába, valamiképpen a (legalábbis az egyoldalúan értelmezett) teizmus kritikáját jelentik. A nem kellően taglalt teremtéshit is vezethet félreértésekhez. Egyesek (mint Améry) úgy vélik: a környezetszennyeződés a „Hajtsátok uralmatok alá a földet" felszólítás következménye. Már csak ezért is újra át kell gondolnunk az ember „képmás" és „keze"-voltának szerepét, s valóban árnyaltabb képet kell alkotnunk Istenről mint Teremtőről. Új szempontok jelennek meg Isten személyessége kérdésében is. S itt utalni szeretnék — legalább a probléma-felvetés erejéig — a jelzett Concilium-szám néhány további írására is. Mint erről Nemeshegyi Péter számot ad (Gottesbegriffe und Gotteserfahrungen in Asien), a személytelen abszolútumot feltételező ázsiai vallások előterében a katolikus teológián belül is felvethető a kérdés; az isteni létteljesség — dominánsan személyes vonásai mellett — nem jellemezhető-e személytelen (vagy inkább „személyentúli") vonásokkal? — Hasonló elvi lehetőségre hívja fel a figyelmet Frans Maas belga kármelita is (Das persönliche oder unpersönliche Göttliche), ugyanis a nyugati misztika két ága; a jegyes-misztika, amely a Krisztussal mint vőlegénnyel megélt szeretetkapcsolatra helyezi a hangsúlyt, tehát Istenben a személyes vonást helyezi előtérbe (vö. Keresztes Szent János misztikája), és az ún. lényeg-misztika, amely az emberi belső és a — többé-kevésbé személytelen — „isteni" egyesülését tűzi ki célul (így Eckhart mester életműve), még ha a kettő nem is választható el egymástól. Mint Manfred Vogel ugyanitt rámutat (Einige Reflexionen über die jüdischen Gottesbegriffe), hasonló kettősség — Isten mint „te" és mint „valami" — még az egyébként döntően személyes Istent feltételező zsidó misztikában is nyomon követhető. Ehhez még hozzá vehetjük a keleti teológia sokszor hangoztatott észrevételét: Nyugat az Isten-fogalmon belül mintha inkább a (személytelen) „isteni természetre" helyezné a hangsúlyt, nem pedig a „személyekre". Kelet látásmódjában képtelenségnek tűnik „személyes (ti. egyszemélyű) Istenről beszélni, ha egyszer tudunk a Szentháromságról. Ramiero Cantalamessa ezzel kapcsolatban a jelzett Concilium- számban megjegyzi: valójában Kelet és Nyugat is Isten egységéből indul ki (vö. „Hiszek az egy Istenben . . .”) de utóbbi hajlik arra, hogy ezt az egységet személytelennek vagy személy-előttinek fogja fel, míg a görögök számára az egység forrása személyes: ti. maga az Atya. Végül problémát vet fel a világkép átalakulása is, amely Robert Meliert írásának kiindulópontja (Die Prozesstheologic und das personale Sein Gottes). 96
