Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Korzenszky Richárd: Betegebb-e a ma embere, mint más koroké?
ciális befogadók, a „címzettek" önmaguk alakítják (már alakították) ki gondolkodásmódjukat, kérdésfeltevéseiket, szimbólumaikat, nyelvüket. A közlőnek azaz igehirdetőnek ezen a szinten nincs igazi választása: meg kell tanulnia, melyek ezen emberek gondjai és vágyai, hogyan jár az eszük, mely szavuknak milyen az íze. Ezt a nyelvet kell használnia. Ha korábban megszokott elképzeléseit a saját köreiben szokásos módon és nyelven közli, azzal jobb esetben meg nem értésbe ütközik, rosszabb esetben, ha ezt provokációnak minősítik, akár ellenségeskedést kelthet. A „köznyelv" (értsd: az adott társadalmi csoportot jellemző kifejezésmód, ami egyik esetben lehet egy galeri zsargonja, más esetben lehet a marxista terminológiájú közéleti stílus) figyelmen kívül hagyása és nem „anyanyelvi" szintű ismerete s helyette a „saját" szóhasználat erőltetése mindenképpen megoszt, elkülönít, nem a megértést szolgálja, hanem a máshová tartozást dokumentálja. Az igehirdetőnek, ha azt akarja, hogy megértsék — ezen a szinten is — eggyé kell válni azok közül, akikhez szól. S ami szintén nem mellékes: csak az így megteremtett megértés teszi lehetővé a továbblépést a második szakaszba. A második szint az egymás szavát megértő emberek közösségeinek kikovácsolódása; a párbeszédtípusú kommunikáció és az ennek során kiforró nyelv; végső soron az evangéliumra támaszkodva a világ újraértelmezése és az önazonosság átalakulása. (Ezt á végeredményt a pszichológia — a kultúra gyermekkori elsajátításával szemben — másodlagos szocializációnak nevezi). Az „első" és a „második" szint sorrendje jelzi a kommunikációs folyamat és a keresztény (és általánosan bárminemű kulturális) közösség felépülésének logikáját. A két lépcsőfok ellenben nem önmagában zárt egység, hanem egy láncolat két tagja. A második szinten, a közösségben megszerzett identitásnak elválaszthatatlan része (kell, hogy legyen) a továbbadás, a tanúságtétel, a környezet megtermékenyítése. Ennek elmulasztása hamissá, hiteltelenné tenné a kereszténységet (Mt. 5,13—16). A második szint tehát az a talaj, ahonnan — számban megszaporodva — újra megkezdődhet az első szintnek szóló igehirdetés. Erre utal a VI. Pál pápa, amikor, a világi hívek és a keresztény közösségek igehirdetői szerepét hangsúlyozva arra figyelmeztet, hogy „az evangéliumi Hír hirdetése csak úgy juthat el a tömegekhez, ha (az egyház) előbb a hívek közösségeinek hirdeti" (Evangelii nuntiandi 57). Ezután már csak néhány kérdéssel kell szembenézni. Valóban közösségeket alkotnak-e a hívek, olyan közösségeket, amelynek csoporttagjai valóban tevékeny részt vállalnak-e a közös nyelv és a keresztény szemlélet és kultúra (a második szintnek megfelelő) kialakításában és magától értetődő hivatásuknak vallják-e az igehirdetést? Eléggé törekszünk-e ilyen közösségekre és az egymással való — azaz nemcsak a hivatalos szónoktól a „hallgatók" felé irányuló — kommunikációra? És a hívek közösségeinek evangelizálása felkészit-e a másokkal való párbeszédre? Vagy egymásnak idegen emberek tömegéhez szól az egyházban az igehirdetés, akik ha akarnának, sem tudnának olyan szilárd tanítvánnyá válni, hogy további igehirdetésre vállalkozhatnának? S akarják-e egyáltalán? Végül: a közös vallási nyelvet beszélők mit szólnának ahhoz, ha valaki az igehirdetést nem a szent helyeken (hanem például a világi tömegkommunikációban) és nem az egyházi, hanem a „civil" köznyelven kezdené? Van-e esélye a templomok szűk, és zárt köréből kitörő igehirdetésnek? Saját magunk adunk-e esélyt neki? (Megfordítva persze az is megkérdezhető: van-e értelme a templomok szűk és zárt körére korlátozódó s onnan nem kisugárzó igehirdetésnek?) Korzenszky Richárd BETEGEBB E A MA EMBERE, MINT MÁS KOROKÉ? (Mitől? A testi-szellemi túltápláltságtól vagy mástól? A bűntől?) Mi lehet az igehirdetés tárgya? Természetesen Jézus és evangéliuma. Az örömhír nem ismerhet különbséget hétköznapok és ünnepnapok között. Az ünnepek fénye azonban könnyen elfelejteti velünk leghétköznapibb gondjainkat. Szembe kell néznünk a körülöttünk lévő világgal — a leghétköznapibb valósággal. Azt az embert kell megszólítania, ahhoz az emberhez kell gyógyító üzenetet vinnie, aki — Jézus kortársaihoz hasonlóan — sokféle betegségben szenved. Az igehirdetés nem válhat akadémikus előadássá, amely csak a beavatottak számára érthető: nem hagynatja figyelmen kívül a konkrét életet, a konkrét társadalmat. A kórház, a kórterem, az ideggyógyintézet állandóan visszatérő metaforája az irodalomnak. Az ember, a társadalom, a világ helyzete: kórházi lét — bezárt, kiszolgáltatott, gyógyulásra — 86
