Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Fráter Tamás: Kommunikációs alternatívák - avagy közléselmélet igehirdetéshez
sül tudomásul kell vennie annak gondolkodási rendszerét, előítéleteit, ismereteit. A párbeszéd és a megértés első lépése ennek a közös nevezőnek a megkeresése (1Kor 9,20-22). Ezután kezdődhet az a folyamat, amit a tudásszociológia ,,a valóság társadalmi konstrukciójának" nevez és amivel arra utal, hogy a közösségi érintkezés során határozódik meg, hogy az odatartozó emberek mit tartanak jónak és rossznak, fontosnak vagy elhanyagolhatónak, értelmesnek vagy értelmetlennek. Egy jó házasságban a nő és a férfi közösen határozza meg kettőjük céljait és értékrendjét, de még ízlését is. „Összecsiszolódnak". Ugyanez a párbeszédtipusú kommunikáció jellemzője. Az igehirdetésnek ez a fajtája megköveteli, hogy az igehirdető ne legyen elszigetelt; egy életet éljen azokkal, akikhez szól; ne csak igehirdetői szerepében, hanem mindennapjaiban is beszélő viszonyban legyen velük és ne csak szóljon hozzájuk, hanem meg is tudja szólaltatni őket. Kapcsolatukban nem kis feladat megoldása vár rájuk: mindennapi kérdéseik lefordítása a „vallási nyelvre" és megfordítva, a keresztény terminológiában megfogalmazott válaszok, útmutatások, célkitűzések lefordítása a mindennapi nyelvre. A legföldhözragadtabb fogalmakról és kérdésektől kezdve a bonyolultabbakig. (A ,,szeretet"-től és „alázaf'-tól az ,,aszkézis"-ig és a ,,kegyelem"-ig jó hosszú listával lehetne példázódni.) Személyesen kiküzdött fogalmak nélkül azokra építeni sem lehet. Különösen nem abban a „kereszténység utáni" korban, ahol az ember hamarabb találkozik az alapvető vallási fogalmak eltorzult és önmagából kifordított, semmint eredeti jelentésével. A vallási nyelvet teremtő feladatnak valószínűleg minden jövendő generációnak újra és újra meg kell felelnie. A gyors kulturális változás nem teszi lehetővé töretlen hagyományok megőrzését. Ez a nyelvteremtö kényszer pedig ismét azzal jár, hogy az igehirdető nem lehet egyszerűen közvetítő — bármilyen tanult is legyen s bármennyire biztos is legyen küldetésében —, hanem környezetével együttesen kell megkeresnie s megtalálnia a keresztény üzenet megfogalmazásának ma érthető formáit. Az igehirdetés címzettje Az utolsó kulcsfogalom: a befogadó, akihez a Jóhír szól, a célközönség. Elv és gyakorlat között itt kibékíthetetlennek tűnő ellentmondás van. Az elv szerint mindenki címzett, a Jóhír mindenkihez szól (1Tim 2,4) s ezt mindenkihez el kell juttatni (int 28,19 Mk 16,15). A gyakorlat a templomba eljövőknek való igehirdetés. Ez vasárnaponta minden tizedik, karácsonykor, hús- vétkor minden harmadik embert jelent, keresztelésekkor, esküvőkor három ember közül kettőt. A „mindenki címzett" elvvel szemben az igehirdetés gyakorlata tökéletesen eltekint a népesség egy- vagy kétharmadától. Sőt, igaz ugyan, hogy „a nem hívők evangelizálása feltételezi a megkereszteltek, sőt bizonyos értelemben maguknak a diakónusoknak, papoknak és püspököknek az önevangelizálását" (amint a Rendkívüli Püspöki Szinódus záródokumentuma mondja), mégis úgy tűnik, mintha az igehirdetés jelenlegi rendszeréből éppen a leginkább rászorultak maradnának ki — ellentétben az evangéliumi útmutatással (Mt 9.12—13 stb., valamint Lk 15,3—32). Az igehirdetés alapvető dilemmái közé tartozik, hogy kétféle címzettel kell számolnia: a Jézust követőkkel és azokkal, akiket még nem érintett az Örömhír. A probléma nem új. Jézus is szembe került vele. Nem véletlenül gyűjtött maga köré tanítványokat, akikkel időnként félrevonult, akikre fokozott gondot fordított, akiknek olyan dolgokat is elmondott vagy megmagyarázott, amit követői szélesebb körével csak példabeszéd formájában közölt. Az elkülönülés ellenben akkor is csak átmeneti volt, a felkészülés ideje. A Jézus körüli közösségben missziós egyéniségek élnek, akiknek feladata a tanúságtétel és Jézus tanításának továbbadása (Mt 10, 1—14. és 28,19.; Lk 10,1—20 stb.). A dilemma megoldása tehát a fokozatosság: az igehirdetést nyitott szívvel hallgatókból egy „belső kör" kiválasztása, kinevelése majd ezek útnak indítása, hogy ugyanígy cselekedjenek. A korai kereszténységben ugyanez a modell látszik ismétlődni. Az igehirdetés két fokozatának időben nem kell látványosan elkülönülnie. A kétféle befogadói csoport különválásával lehetségessé válik a két szinten s két módon való közlés. Az első szakaszban a közlő és a befogadó keveset tud egymásról s legfeljebb vélelmezhető, hogy nem azonos a felfogásuk a világról s nem (egészen) azonos a nyelvük. A közlő és a befogadó jóformán teljesen független egymástól. így az az alapkérdés, hogy miképpen lehet áttörni a közöttük levő megértési és egyéb kulturális akadályokon (azon a „black boxon", illetve a „kétlépcsősnek" nevezett kommunikáció társadalmi szűrőjén, a környezet által sugallt előítéletek, vélekedések és értelmezések rendszerén). A kiindulási pont mindenképpen az, hogy a poten85
