Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE GERHARD LOHFINK PROFESSZORRAL - Illés Róbert - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Élő közösség
— Nem. Hiszen naponta imádkozzuka Miatyánkban: „Bocsásd meg a mi vétkeinket!" Annyit viszont mindenképpen jelent, hogy Isten az egyházat olyan helynek alkotta, ahol a kölcsönös megbocsátásból és kiengesztelésből mindig új életet nyerhetünk, s ahol éppen ezáltal hatalmas erők szabadulnak föl olyan élő közösségek építésére, amelyekben fölragyog Isten új világának szépsége. Ha egy keresztény közösségben a tagok Jézus nevében bizalommal viseltetnek egymás iránt s'kölcsönösen elfogadják egymást a szeretetben, akkor, még ha kudarcot val- lanának is, nem kell annyi energiát elpocsékolniok — mint a társadalom más területein — arra, hogy bebiztosítsák magukat minden eshetőségre, hogy ellenőrizzék a többieket, hogy fölépítsék saját tekintélyüket. Az a keresztény, akit egy, a Hegyibeszéd szerint élő közösség hordoz, ebből rendkívül sok időt nyer, amit aztán ismét fölhasználhat a közösség építésére. így alakul ki a teljes élet, mert mindannyian bizalommal lehetnek egymás iránt. Az egyház, ha az evangélium szerint él, olyan lehetőségek birtokában van, amilyenek egyébként nem is létezhetnek a világban: már most kezd azzá a várossá válni, amelyet a Jelenések könyve 21. fejezete ír le: egy varázslatosan szép várossá. Ez a kép az élő egyházról nagyon vonzó. De nem fenyeget benne a moralizmus veszélye? Nem kell ebben az egyházban a keresztény embernek hatalmas teljesítményeket fölmutatnia ahhoz, hogy a közösségek a világ világossága és hegyre épült város lehessenek? — Nem, egészen másképp áll a dolog! Éppen ott kell hősi teljesítményeket fölmutatni, ahol egy helytelen teológia elszigeteli és magányos harcossá teszi a keresztény embert. Kereszténynek lenni annyit jelent, hogy be vagyok oltva egy közösség testébe, s az hordoz engem hitével és szeretetével. A kegyelem nem valami fluidum, amely az égből közvetlenül a lelkembe ömlik, hanem egészen konkrét társadalmi dimenziója van: Isten kegyelme az egyház hitében, bizalmában, követésében találkozik velem. És az egyház hite sem önmagából fakad, hanem Jézus Krisztustól ered. Benne testesült meg a történelem folyamán Isten üdvözítő kegyelme, amely végső soron maga Isten; ez azonban azt jelenti, hogy ez a kegyelem konkrét, látható és tapintható lett. Csak ez a kegyelem teszi lehetővé, hogy egyáltalán létezzék az egyház. Belőle él és nem a saját teljesítményeiből. Szeretném még egyszer hangsúlyozni: Ha az egyház valóban ebből a kegyelemből él, vagyis az egyházon belül az egyes hivő nem önmagában bízik, hanem azokban, akik vele együtt hisznek, s akik már előtte hittek, és végső soron Jézus Krisztusban, akkor olyan dolgok válnak lehetővé, amelyek egyébként lehetetlenek. A Biblia úgy mondaná: akkor csodák történnek. Manapság mintha a csoda rehabilitását tapasztalnánk. Gondolok itt a karizmatikus mozgalomban meglévő kézrátételre és gyógyulásokra. Hogy vélekedik Ön erről? — Igazában éppen a katolikus egyház tartott ki mindvégig amellett, hogy a hit kísérője a csoda. De a csoda újszövetségi fogalmát sajnos sokszor leszűkítették magánjellegűre, látványosra vagy csodálatosra. A karizmatikus mozgalom ennyiben újra föl akar fedezni valami igazán biblikus dolgot. Ezért hálásak lehetünk a mozgalomnak. De nem volna szabad nagyon elszigetelni a csodát. Ott, ahol egy közösség egyetértésben él együtt, s így létrejön a Krisztusban való hit és a kölcsönös bizalom szférája, tulajdonképpen állandóan történnek csodák: újra egymásra találnak olyan házastársak, akik már reménytelenül eltávolodtak egymástól; meggyógyulnak olyan betegek, akiken az orvosok már nem tudnak segíteni; a kábítószerek rabjai kiszabadulnak abból a rettenetes kényszerből, amibejutottak. Számomra azonban az egyházban a legnagyobb és legszebb csoda az, hogy benne lehetővé válik az igazi megtérés és átalakulás. Hiszen úgyis annyi ember mondogatja, hogy a világ mindig a régi marad, az emberi nyomorúságot nem lehet mégszüntetni, az ember — egészében véve — megváltoztathatatlan. Nekünk, keresztényeknek kell elsőkként megcáfolnunk ezt a pesszimista és rezignált magatartást. De nem valamilyen evilági, immanens haladás optimizmusából kiindulva (ezzel szemben teljesen igazuk van a pesszimistáknak), hanem az Evangélium alapján. Ezért nagyon hálás vagyok, hogy ahol a közösség Krisztusból él, ott állandóan végbemegy a történelem megváltozásának és az új világ teremtésének csodája. (Az interjút Illés Róbert készítette 1984. nov. 23-án Tübingenben) Fordította: Bánhegyi B. Miksa 32 Ez annyit jelent, hogy már most létezik a kudarc és bűn nélkül való egyház?
