Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Alszeghy Zoltán: A szeretet teofániája

akkor, ha ,,csak egyszerűen" embertársunk, felebarátunk, tehát csak félig-meddig barátunk az, akit szeretni szeretnénk. A szeretet, amire mindenkinek szüksége van, emberfeletti követelmény, az emberi személyek között fönnálló viszonyban soha be nem teljesedő igény. Csakis az Isten tudja megadni azt a szeretetet, amire szükségünk van.

III. Csakhogy az emberi értelem nem képes felfogni, hogy Isten szeret bennünket. — Az első akadály természetesen a rossz problémája. A szenvedés nemcsak rendkívüli kivétel, hanem állandó kerete életünknek. Iskolába és munkába kell járni, ellenszenvesek a társaink, a házasságunk sok kívánnivalót hagy hátra, rákos daganatot diagnosztizál bennünk az orvos, és meghalunk. Vajon a szerető Isten az, aki erre a létre kárhoztatott? Ha nem tudott jobb világot alkotni, nem Isten; ha tudott volna és nem akart, nem szeret. Kinek a fejében nem fordult meg hasonló okoskodás? — Persze vannak derűs perceink is. De azokat meg nem érezzük személyünknek szóló ajándéknak. A szerencsénk a valószínűségszámítás rideg következménye, sikerünket a magunk emberségének köszönhetjük, a más emberrel való boldogító találkozást annak tudjuk be, hogy mind a ketten léptünk egyet. És még ha rá is döbbenünk néha, hogy a Gondviselés segített meg, még akkor is nehéz dolog szeretetet sejteni az ajándékozó szívében: talán szeret a hivatalfőnök, mikor aláírja a várva-várt kinevezési okmányt? Hiszen sohasem látott! —

Csak egy alkalom van, amikor számot vetünk Isten személyes közbelépésével, mikor nagyon szeretnénk megtenni valamit, és lelkiismeretünk közbeszól: nem szabad! Miért? — kérdezzük. Azt felelitek, hogy Isten nem akarja. De miért tiltja, ha egyszer úgy alkotta meg a szívünket, hogy nem vagyunk képesek lemondani a tiltott jóról? Szerető jó barátunk a zord törvényhozó?

Akit csak a hagyomány vagy az okoskodó értelem vezet az Istenhez, az talán elismeri, hogy van egy a tapasztalati síkon túl létező végső ok, aki kifürkészhetetlen indításoknak engedve létre hozott, és akit szolgálnunk kell, de aligha melegszik föl a szíve, ha Istenre gondol. Isten szeretetét csak a hit érteti meg velünk. De a hit arra is megtanít, hogy mikor Istenre alkalmazzuk a „szeret" igét, a szónak új, mérhetetlenül mélyebb, intenzívebb jelentése van. Isten úgy szeret, ahogy ember nem tud szeretni: úgy szeret, ahogy szükségünk van a szeretetre. IV.

IV. „Isten szeretet", olvassuk a Bibliában. Olyan mondat ez, mely első olvasásra semmit sem mond: egyrészt olyan állítás, aminek látszólag nyelvészetileg sincs értelme, másrészt olyan gyakran hallottuk, hogy immár semmit sem gondolunk, amikor kimondjuk. A mondat első, igaz, de felszínes értelme az, hogy Isten szeret. Alig van olyan igazság a Bibliában, amit jobban hangoztatna a Szentlélek. Számtalan hasonlattal fejtegeti. A leány szereti az ékszerét, Isten jobban szeret bennünket. A vérszerződéssel elkötelezett barát szereti a szövetségesét, Isten jobban szeret. Az édesanya nem feledkezik meg fiáról, de ha ő el is feledkezne, Isten el nem hagy bennünket sohasem. A jegyes szereti választottját, akkor is, ha az nem méltó arra; Isten hű szeretete mérhetetlenül biztosabb.

De ez nem minden. Isten nemcsak szeret, hanem ő maga a Szeretet. Talán közelebb jutunk ennek a kijelentésnek a megértéséhez, ha meggondoljuk, hogy mi önzés vagyunk. Lényegünkben gyökerezik az önzés. Minden szabad önátadásunk alapjában véve az önzés látóhatárán belül marad. Akárhogy szeretünk egy másik személyt, ez a szeretet csak azt jelenti, hogy kiterjesztjük rá saját énünket; mint énünk egy részét, mint második énünket szeretjük, és ahogy éhezve éhezzük a magunk javát, úgy kívánjuk neki az övét. De ez az érzület is csak a tulajdon önzésünk származéka, mert affektiv életünk középpontjában mindig megmarad az eredeti Én, nagybetűvel írva, ahogy az angolban szokás. Ez nem a mi hibánk, így vagyunk teremtve, ez a természetünk, mert hiszen ezer be nem töltött igény és szükséglet által elhatárolt lények vagyunk, akiknek alapélménye a tulajdon beteljesedésünkre való éhség.

Isten viszont maga a Teljesség. Az ő természete az, hogy mindene megvan. Isten affektiv életében éppen olyan alapforma a kiáradás, mint a mienkben a gyarapodás. Létszükséglete a kiáradás: Isten nem volna Isten, ha az Atya nem nemzené szüntelenül a Fiút és nem lehelné szüntelenül a Fiúval a Szentleiket. De a szabad szeretet is csak a teljességnek megfelelő képletben, a teljesen önzetlen és felülmúlhatatlanul intenzív önközlés formájában élheti meg. A Teljesség kiáradó szeretete nem abban áll, hogy a maga kedvéért vagy a maga hasznára akar bennünket. Még abban sem, hogy az ő szemében becses ajándékokkal halmoz el bennünket. Isten úgy szeret, hogy el202