Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Alszeghy Zoltán: A szeretet teofániája
fogadja személyes létmagunkat, azt akarja, fejleszti, gyarapítja. Bennünket szeret, azért nekünk adja magát; magát szereti, azért magát adja nekünk. Isten lényegének ez a sajátságos megnyilvánulása legjobban abban mutatkozik meg, hogy Isten velünk van. — Már maga a teremtés misztériuma is magába zár bizonyos isteni jelenlétet a világban. A véges lét csak annyiban maradhat fönn, amennyiben Isten szüntelen működik benne, fönntartja, éspedig úgy, hogy állandóan közli vele a tulajdon lét- és értékteljességében való részleges részesedést. Ez pedig azt jelenti, hogy Istennek tetszik a világ és javát akarja. Ezen túl, Izrael alapvető élménye Istennek az ő népében való jelenléte. A fénylő ködoszlop, a szövetségsátor, a templom, ennek a boldogító és biztosító jelenlétnek a záloga. De Isten önátadó, önközlő, szerető jelenléte elsősorban az Ige megtestesülésében nyilvánul meg. A názáreti Jézusban Isten köztünk él, jár, eszik és iszik, beszélget velünk, reánk tekint és láthatóvá, tapinthatóvá teszi magát. Ennek a szeretet-teofániának a meghosszabbodása Krisztus állandó jelenléte szavában, ami bennünk marad, amiben mi maradunk, Krisztus üdvözítő jelenléte az egyházban, a szentségekben, és legkülönösebb módon az Eucharisztiában. A tabernákulum állandó jele, záloga, szüntelenül megújító forrása a szeretet-teofániának. De van a szeretetjelenlétnek egy még teljesebb megnyilatkozása, az, hogy a Szentháromság bennünk lakik. Aki a kegyelem állapotában él, abban otthont talál az Isten. Ahogy mi munkánk végeztével szívesen térünk otthonunkba, mert ott minden a mi ízlésünk szerint van berendezve és a mi igényeinknek felel meg, ahol nem kell máshoz alkalmazkodnunk, mert minden hozzánk alkalmazkodik, — úgy Isten is otthon van bennünk, de nem azért, mert olyan szépek és jók vagyunk, hanem mert véglegesen és ingyen kedve telik bennünk. Nemcsak kér vagy ad valamit, hanem elfogad bennünket: akarja, hogy legyünk és hogy teljesebb létünk legyen. Nem tetszik neki minden, ami bennünk van: nem szeretne, ha tetszene neki a kárunk, a hiányunk, a nyomorunk, téves önmegvalósításunk, ami ellentmond igazi lényünk magvának. De állandóan igyekszik előidézni bennünk (amennyiben elfogadjuk) személyes létközpontunknak igazi követelményeit. Krisztus köztünk való jelenléte jótevő jelenlét. Halat küld a hálóba, gyógyítja a betegeket, föltámasztja a halottakat. Ezek a jótettek nem járulékos epizódok, hanem Krisztus jelenléte lényegének magyarázatai. Amikor egy beteget kézen fog és fölemeli, megmutatja, milyen értelemben van vele, akkor is, mikor látszólag rá se néz és elmegy mellette. Mert ha minden beteget meggyógyítana, ezzel csak bezárna bennünket az immanens jólét fojtogató légkörébe, megakadályozná, hogy a természetes megoldások három dimenziójának hiábavaló döngetése után, a szabadító kegyelem hívásának engedve, a természetfölötti fejlődés negyedik dimenziójába vessük magunkat. Krisztus jelenléte tehát azt jelenti, hogy nemcsak egy-egy olyan kis alamizsnát akar adni, mint amilyen a halász-szerencse, az egészség és a földi élet, hanem egész valónkat öleli magához és akarja annak igazi, örök és természetfölötti kifejlődését. Azzal is tisztába kell jönnünk, hogy mit akarunk kifejezni akkor, mikor azt mondjuk: Krisztus vétónk van, és benne megnyilatkozik előttünk Isten jósága és emberszeretete. Ha pusztán emberre alkalmaznánk ezeket a szavakat, akkor csak azt jelentenék, hogy az emberiséggel, a tömérdek sok ember összességével akar együtt lenni: nem velem van, nem veled van, hanem a számtalan milliárd tagból álló tömeggel: föl lehetne tenni a kérdést, Abrahám mamrei alkudozása nyomán, megtenné-e Isten mindezt egyetlen milliárdért is? vagy egymillióért? száz személyért? Amikor Isten megtestesüléséről van szó, a ,,mi" névmás nem általános fogalom hordozóit jelenti, mert Isten nem általános fogalmakban gondolkozik, ö egyszerűen lát minden egyes egyént, a maga egyéni sajátosságában, de látja egységünket is. Krisztus tehát pontosan annyira van jelen benned mint bennem, mintáz összes ma élő emberben, és mint minden korok minden emberében. Amit mindenkiért tesz, azt minden egyesért is teszi. V. V. Ez az utolsó megállapítás döntő próbára teszi a hitünket. Sok mindent tudunk, amiről nem veszünk tudomást. A statisztikák szerint percenként hat ember meghal, tehát amikor ezt a cikket olvasod, minden bizonnyal haldoklik valaki valahol. Ez nem tesz rád semmi benyomást. Ha itt hörögne előtted a haldokló, sarokba dobnád a folyóiratot, tartanád a kezét, megnedvesítenéd az ajkát. Mert akkor a fogalmi tudás a tapasztalat erejével döngetné a tudatodat. Ez az átmenet különösen jelentős akkor, ha olyan igazságról van szó, ami a tulajdon személyünket illeti. A gyerekek tudják, hogy „minden ember halandó", de sokszor nem ébrednek rá, hogy ez rájuk is áll. „Az öregek halnak meg, én kisfiú vagyok, és elgondolhatatlan dolog, hogy nem mindig maradok ilyen!" — Egy öreg embertől hallottam, hogy máig világosan maga előtt látja azt az utcasarkot, 203
