Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - KÖRKÉP - Tarjányi Zoltán: Az eucharisztikus közösség papja
Kultikus áldozatbemutatásról és ahhoz való bensőséges csatlakozásról beszélünk, ezért nem hagyható figyelmen kívül a szentmise áldozati jellegének a megközelítése. Korunk francia dogmatikusa, Winling, a következőképpen összegzi az ide vonatkozókat5: a feláldozási teóriában a mise nem más, mint Krisztus rituális feláldozása, a pap pedig a konszekráló szavak „misztikus pallosával" az isteni áldozat bemutatója. Másik megközelítési mód a felajánlási felfogás: az örök Főpap mennyei felajánlása jelenik meg az oltáron, így a szentmise nem realista, hanem szakra- mentális áldozat. Vagyis a jelek, eszközök, mozdulatok, szavak valóságos természetfeletti hatásokat közvetítenek. A biblikus teológia ez utóbbi megközelítése mellett foglal állást, hiszen az ószövetségi áldozatok célja is inkább az istenivel való kapcsolatteremtési vágy volt, mintsem az adományok megsemmisítése. A történeti Jézus áldozata így az emberiségnek adott historikusán látható üdvösség-ajándéknak minősül, s ennek megjelenítése a szentmisében a lehető legintimebb és legvalóságosabb kapcsolatba lépésünk Istennel. A pap szerepe. Minden megkeresztelt ember részesedik Krisztus papi, prófétai és királyi funkciójában, tehát mindenki által realizálódik Jézus közvetítői tevékenysége. A papi jelleg ennyit jelent: a hittel megvilágított és a szeretet által vezérelt élet felajánlja lelki áldozatát az Atyának Jézusban a Szentlélek által. Ratzinger ezen egyetemes papságon belül a következő pontokban mutatja be a szolgálati papságról szóló újszövetségi biblikus tanítást8: a) az egyházi papi szolgálat csak a Krisztussal mint közvetítővel való kapcsolat által érthető; — b) Krisztusnak mint papnak és közvetítőnek a feladata a keresztáldozatban realizálódik, amelynek előfeltétele és teológiai alapja a megtestesülés, mert így tud a Fiú válni a „jövendő javak Főpapjává.. (Zsid 9, 11), — c) Jézus papi-közvetítői mivolta és az egyház papjai közötti láncszem az apostoli- ság: Jézus igehirdetésének a meghosszabbítása, ám az igehirdetés nem mellőzheti a megtestesült és a kereszten meghalt Igét, vagyis a kultusz elvi alapját; — d) Pál apostol felfogásában Krisztusnak mind pap-közvetítőnek a feladatát konkretizálja és reprezentálja az apostoli szenvedés, vagyis az áldozattá válás. Az újszövetségi szolgálati papságnak tehát ez a feladata: Krisztusba kapcsolni az emberi életet, engedni bennünk valóságosan kialakulni őt, aki mindent egyesít magában úgy, hogy beemel saját végtelenségébe. Az oltár körül egybegyűlt hivő közösség valósítja meg az eucharisztiát a Lélek közreműködésével, de más annak a szerepe, aki az általános papsághoz, s más azé, aki a szolgálati papsághoz tartozik. Nem egymást kizáró értékekről van szó, épp ellenkezőleg, ahogy Cserháti püspök hangsúlyozza: „Sehol sem jut annyira szembetűnően kifejezésre az egyház kultikus egésze, az egyetemes és szolgálati papság egymásban levése és a felszentelt papságnak a hívek közösségéhez való hozzárendelése."7 Ezen teológiai alapokra épült a zsinat útmutatása a liturgikus papi szerepről: a liturgiát a pap „in persona Christi", Krisztus személyében vezeti (Lumen Gentium 26); ahol a pap Krisztus nevében és helyében ténykedik (Lumen Gentium 28); magát Krisztust jeleníti meg, ha szakramen- tális életről van szó (Presbyterium ordinis 5). Ugyanis amíg a keresztség és a bérmálás az egyházba mint Krisztus misztikus testébe avatja be az embert, addig a papszentelés egy minőségileg más viszonyt eredményez Krisztus és az egyház felé. Az egyházirend szentsége a papot Krisztusba mint Főbe kapcsolja be. Ezt a különbséget nevezik szentségi karakternek: a pap az ordináció által Krisztushoz mint Főhöz lesz hasonlóvá, aki Fő-mivoltát a közvetítői-papi-áldozat- bemutatói működéssel valósítja meg. A pap pedig pontosan azért ténykedik Krisztus személyében, hogy az egész egyház Krisztus testeként minél odaadóbban töltse be hivatását, nevezetesen: a megváltói áldozat általi új teremtésbe bekapcsolja az egész emberi nemet és a világot. E papszentelésből következő szereppel kapcsolatban a középkori teológiában inkább a potestas, a hatalom súlyát hangoztatták, melyet már a XII. Pius által 1947-ben kiadott Sacra- mentum ordinis kezdetű konstitúció >s árnyalt, visszatérvén egy régebbi, pneumatologikus tradícióhoz. Azaz Krisztus misztériumának szolgálatában kell látni a papi karakter lényegét, s a papszentelési imádság is epiklézis, Lélek-hívó jellegű lett. A II. Vatikánium is a misztériumra tette a hangsúlyt, a szakramentális szolgálatra, amely az apostoli successioval való összeköttetés által a tradíció igazi belső tartalmára is rámutat: a kézrátétel az apostoloktól kapott dolog, tehát a Lélektől, felülről jön, nem az egyházi spekuláció eredménye. Hogy a zsinat bölcs családfőként mennyire igyekezett „régit és újat" egyaránt új harmóniába illeszteni, arra Lécuyer mutat rá. A Presbyterium ordinis kezdetű zsinati dokumentumban a 12. pont szerint a papok mint „élő eszközök" végzik feladatukat, amelyet általuk Krisztusnak kell betöltenie. 163
