Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - KÖRKÉP - Tarjányi Zoltán: Az eucharisztikus közösség papja
Az élő eszköz-teória pedig Szent Tamástól származik, aki a papszentelést ahhoz az eszköz-minőséghez hasonlítja, amikor valami megkapja végleges formáját; s a papi funkció Krisztus élő megjelenítő eszköz-jellegét pedig ahhoz az eszköz-minőséghez, amikor valaki valamilyen céllal a végleges formát kapott eszközzel ténykedni kezd.® A hívő közösségben betöltött liturgikus papi szerepet így fogalmazhatjuk meg: a papság szentsége a garanciája a többi szentségnek, mert Krisztus személyében és Krisztus üdvösségszerző aktusait teszi jelenvalóvá a pap, a hívő közösség, a test, valamint az egész világ javára, a Lélek erejében. Pontosítás A Krisztus misztikus teste egyházképből származó krisztusi Fő-mivolt autentikusan a szentségekben realizálódik: ö isteni természeténél fogva magasabbrendű, mint a tagok, ugyanakkor befolyással van a tagokra, hiszen a testnek és a léleknek is a feje. így Krisztus egyszerre mint egységesítő jelenik meg, a tagok különféle funkcióit harmonizálva, s ugyanakkor betölti a magasabba beépítő, célrarendelő szerepet is. Ez a teológiai és eszkatológiai távlat alkalmas arra is, hogy bemutassa: az Eucharisztiában egy felülről jövő, nierarchizált, mégis látható intézmény, közösség valósul meg. A keleti teológia direktebben őrizte meg az Eucharisztia Atya iránti hálaadás-jellegét (a teremtésért. Isten emberszerető üdvtörténeti beavatkozásaiért), míg Nyugat a hangsúlyt inkább arra helyezte, hogy az Eucharisztiában Krisztus megvált minket kereszthalálával. Am itt is egy hálaadás van a háttérben: az egyház ahhoz a megváltói hálaadáshoz társul, amelyben Krisztus teljesen átadja magát az atyai akaratnak. E hálaadásban, lakoma formájú megjelenítésben a papnak Krisztus-reprezentáns szerepe van, kultikus és szakramentális jelentéstartalommal. Congar jegyzi meg, hogy újabban bírálatok érik a zsinati koncepciót, mert amit a skolasztika és az ellenreformáció teológiája nem tárgyalt: a papnak a közösséghez való kapcsolatát a II. Vatikánum sem igen érintette. Az eucharisztikus közösség egyetemes papságot megvalósító tagjai — ahogy a Szent liturgiáról szóló konstitúció 27. 30. és 114. pontjaiban olvashatjuk — „aktív részesedéssel" társulhatnak a megváltói áldozathoz. Azaz imádságukkal, énekükkel, testtartás-gesztusaikkal és az ún. akklamá- ciókkal jelezhetik részvételüket. A pap vezeti az eucharisztikus közösséget, mert a hívő közösség vezetésére szentelték föl. A teológia ezt a szerepet a személyesen és elveszíthetetlenül kapott szentségi karakterrel azonosította, mely a papot egész különleges módon Krisztushoz mint Főhöz kapcsolja. Congar figyelmeztet, hogy bármennyire fontos is a pap szerepének a tisztázása a közösség felé és felől, valamint a misszió látószögében, a tradicionális, azaz felülről lefelé jövő logikai sort nem szabad feledni: „Félnék, ha lemondanánk a papság vertikális, krisztológiából következő aspektusáról, esetleg kisebbítenénk azt."9 Az eucharisztikus közösség papja tehát Krisztus személyében. Krisztusba mint a misztikus test Főjébe építve végzi feladatát. E hivatásnak csak akkor tud megfelelni, ha szolgának, küldöttnek tartja magát, ha tudja, hogy nem róla van szó, hanem Arról, Akit ő csak kapni tud. Ratzinger véleménye: „Csak abban az esetben, ha a pap elfogadja önnön fontosság-nélküliségét. csak akkor tud valóban fontossá válni, mert akkor lesz az Ür világba jövetelének a letéteményese. Akkor be tud minket vezetni az örök szeretet közvetítésébe, azéba, aki a Közvetítő."10 Hozzátehetjük: az eucharisztikus közösség minden tagjára igaz a fontosságnélküliség szerepének az elfogadása. Mert a pap is csak azért szelheti meg az Ige kenyerét és oszthatja ki az Élet kenyerét, mert Krisztus családfői szerepét jeleníti meg. ö is ugyanazokkal a felülről kapott javakkal táplálkozik, melyeket továbbít a közösség tagjainak. S azért kapja ezt a szerepet, hogy az egyetemes papsághoz és a szolgálati papsághoz tartozók egy családot alkothassanak. Hogy közösen állandóan növekedjenek, egyre inkább felnőtté válva, a megváltás misztériumába való teljes beépülésig. Irodalom: 1. L. Tolsztoj: Anna Karenina, Németh László ford. — 2. Card J.—M. Lustiger: Oser erőire, Centurion, 1985, 193. — 3. H. de Lubac: Méditation sur l'Eglise, Aubier, 1953, 76. — 4. Presbyterium ordinis 3. — 5. R. Winling: La théologie contemporaine, Centurion, 1984, 421—422. — 6. Card J. Ratzinger: Les principes de la théologie catholique, Tequi, 1985, 314—315. — 7. Cserháti József: Az eqyház és szentségei. Szent István Társ., 1972. 301 — 8. J. Lécuyer: Le sacrement de l'ordination, Beauchesne, 1983, 267. — 9. Y. Congar: Le Concile de Vatican II. Beauchesne, 1984. 168. — 10. Card. J. Ratzinger: i. m. 318. 164
