Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - KÖRKÉP - Schmatovich János: Egyházközségi munkatársak kiképzésnek jézusi modellje
sukkal jelszerűen és példaképszerűen mutatják meg az egész egyháznak, hogy milyen fontos és mennyire szükséges az, hogy mindnyájan Jézus szavára figyeljünk és tőle tanuljunk. — Az egyházközségi képviselőtestületben ma többletmunkát vállaló világi hívek hasonlítsanak abban is jézus egykori tanítványaihoz, hogy valóban elsődleges feladatuknak tekintik a tanulást, a lelki elmélyülést. Azt talán nem kell külön hangsúlyoznunk, hogy ez a munkatársakat kötelező továbbképzés nemcsak többletfeladatot jelent a lelkipásztornak, hanem a vezetéstudományi alapismeretek mellett komoly teológiai-pedagógiai tudást is igényel tőle. Csak a Jézussal és az ő személyében működő lelkipásztorral kialakított benső barátság után kerülhet sor az aktív közreműködésre. A sorrend megfordítása sohasem szerencsés, még akkor sem, ha a munkatársak körében egyesek esetleg karizmatikus képességekkel dicsekedhetnek. A tanítványság evangéliumi képe megóv bennünket attól is, hogy az egyházközségi képviselőtestület tevékenységét öncélúvá tegyük, vagy pusztán az egyéni üdvösségkeresés sajátos lehetőségét lássuk meg benne. Hiszen mások is, akik nem jártak Jézussal együtt, szintén hívő módon tanúságot tehettek róla (Lk 12,88kk) és hallgathatták tanítását (Lk 10,38.42; Mk 3,35; Mt 11,28kk). A radikális Jézushoz-kötöttség azonban minden időben a hitébresztés szolgálatában álló jeladás a „kívülállók" felé. Az egyház igehirdetésének középpontja mindig Jézus Krisztus személye és műve marad. Tőle jön a kötelességtudat, a hatalom, a tanítás tartalma. Ez a misz- sziós munka pedig feltételezi, hogy a Jézus küldetésében járó munkatársak ismerik Jézus személyét és művét. Ezért kell —a közreműködés mellett — ugyanolyan hangsúllyal, ha nem még inkább beszélnünk a „tanítványok" első és elengedhetetlen feladatáról: a Jézussal való közösségre lépésükről. Jézus az ő tanítványait elsősorban nem „minta-keresztényeknek" szánta, hanem bennük hagyta meg „szellemi végrendeletét" népe számára. Azt akarja, hogy a munkatársak először mint „tanítványok" megértsék őt, s csak azután vállalják a hitterjesztés nehéz munkáját. Ebben a kettős feladatban vesz részt az a világi hívő is, aki — elhívás és megbízatás alapján — munkát vállal Jézus ügyéért. Közreműködés az igehirdetésben és a szeretetszolgálatban. Az evangéliumi hagyomány egyöntetűen azt mutatja, hogy Jézus a mellé szegődött tanítványok körét nem egy elkülönített, zárt közösségnek tekintette, hanem inkább munkaközösségnek, amely az ő egyetemes igényét és üdvözítő szellemét képviseli az emberek között. Jézust olyannyira átitatta az Izrael választott népéhez szóló „messiási" küldetés tudata, hogy tanítványait is csak munkatársi minőségben tudta elgondolni: „Aki nem gyűjt velem, az szétszór" (Lk 11,23). A tanítványokat „tűzzel (a Szentlélek erejével) sózzák majd meg" (Mk 9,49), hogy ízesítő „sóvá" (Mk 9,50) váljanak. Már az első munkatársak is egyenesen Jézus programjához és megkezdett működéséhez (Mk 1,14kk. 27.32) kapcsolódnak és ez a kezdeményezés bennük tovább gyűrűzik. Miként Jézus, úgy a tanítványok is kezdettől fogva az „Isten Országának hirdetésére (Lk 10,60) kaptak meghívást. Ezt kell „keresniük" (Lk 12,31), erre kell „alkalmassá" (Lk 9,62) válniuk. Az elhívás célja eleve az volt, hogy „emberhalászok" (Mk 1,17; Lk 5,11), „aratómunkások" (Lk 10,2) legyenek. Már a tizenkét tanítvány kiválasztásáról szóló márki szöveg (3,14) is megemlíti a meghívás céljai között a kiküldetés feladatát. A kiválasztott és beavatott tanítványok tényleges galileai kiküldetése fedezhető fel a szinoptikusok missziós beszédeinek gyakorlati utasításai mögött (Lk 10,1—10 par; Mk 6,6—13; Lk 9,1—6: a jelenlegi megfogalmazás a húsvét utáni misszió perspektívájában és az egyes evangélisták szerkesztői szempontjaival történt). A „szolgákról" szóló számos példázatból is az-tükröződik, hogy a tanítvány mint munkatárs legyen mindig kész arra, hogy urának (=a Mester) kedvére tegyen (Lk 12,42—49; 19,12—27). A munka- vállalás pedig feltétlen, készséges engedelmességet és azonnali rendelkezésre állást követel (Lk 9,57—62). Isten hirdetése nem tűri a „ha" és „de" kitérőit; azt kívánja, hogy a tanítvány szakadjon el övéitől, váljék el attól is, amit a szíve kíván. — Az Úr Jézus azonban nemcsak azért jött, hogy hirdesse Isten királyi uralmát a világban; személyében és működésében egyúttal az Ország erői is utat törtek maguknak (Mt 11,12kk). Az idő immár beteljesedett (Mk 1,14kk). Jézus azzal az igénnyel lépett fel, hogy kitárja előttünk az Atya gondolatait, terveit és kiárassza természetfeletti adományainak összességét. A tanítványok tanúságtétele sem merülhet ki csupán a tanításban. Tevékenységüknek a lelkeket átformáló „hatalmas szóban és tettben" (Lk 24,19) kell megnyilvánulnia. Az élő Isten hathatós ereje mutatkozik meg ott, ahol a Rossz hatalmát visszaszorítják: „Ha én az Isten ujjával űzöm ki a gonosz lelkeket, akkor már közel van hozzátok az Isten Országa" (Lk 155
