Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Csanád Béla: Plébániahivatal vagy egyházközség? (Az új plébániamodell és munkatársai)
Csanád Béla PLÉBÁNIAHIVATAL VAGY EGYHÁZKÖZSÉG? (Az új plébániamodell és munkatársai) Első pillanatra nyilván provokatívnak látszik a fenti cím. S ha komolyan vesszük benne a kérdőjelet, egész biztosan száz lelkipásztor közül kilencven azt válaszolná: Nem ,,vagy"-ot kell tenni a két szó, illetve fogalom közé, hanem ,,és"-t. Sőt olyan is akadna, aki a két szót egyjelentésűnek tartja, éppen ezért fölöslegesnek gondolja az ilyenféle problémázgatást. A válasz azonban nem ilyen egyszerű. Mindenki érzi, aki az egyház megújulásának gondját kicsit is szívén viseli, hogy a fenti szavak jelentése — ha nem is lényegesen, de igen jelentősen — megváltozott. A zsinat befejezése óta egész sereg olyan egyházi rendelkezés jelent meg, amelyet egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen lehet a régi fogalmi keretek közé beilleszteni. (Ebből a nehézségből ered a zsinat utáni egyházban tapasztalható feszültségek egy része a megújulást igénylő és a megújulást elodázó csoportok és egyének között.) A pszichológusok és nevelők azt is jól tudják, hogy a fogalmak átértékelésében csak rendelkezésekkel nem lehet máról holnapra hirtelen változásokat elérni. Végül — és ez már sajátosan a hazai egyház nehézsége —, a magyar „plébánia" és „egyházközség" szavak jelentését megterhelte és a fogalomtisztázást megnehezíti az ötven évvel ezelőtt alapított „egyház- község" intézményi válsága, illetve annak többszöri, korrekciós kísérlete. Természetesen ez a fogalomzavar kihat a pasztorális gyakorlatra, az egyházi (plébániai, egyházközségi) „alkalmazottak" és munkatársak ügyének alakulására is. Ez a rövid tanulmány arra vállalkozik, hogy néhány alapvető fogalom tisztázása után — európai tanulmányokra és kísérletekre alapozva — bemutasson egy valószínűleg általánosítható helyi, közösségi egyház- (plébánia, egyházközség) modellt és ennek vezetési és mun- ka(társi) igényét. Mindezt persze csak vázlatosan és ajánlásként, további megfontolások és vizsgálatok céljából. Ezért néhány megállapításunkat csak tézisszerű összefoglalásban tudjuk közreadni. JOGI ÉS GYAKORLATI BIZONYTALANSÁGOK. „A jövő egyháza az élő közösségekben fog élni" — mondta König bíboros a hetvenes évek elején, s ez a kijelentése figyelemreméltó szemléleti változásról adott hírt a közösségi mozgalmakkal kapcsolatban. Ez a szemlélet persze korábban is megvolt az egyházban, de „tanításszerűen" ez idő tájt kezdték hangoztatni az egyház vezető főpásztorai. Az „Evangelii nuntiandi", mely 1975. december 8-án jelent meg, már kifejezetten arról ír, hogy az új közösségek a keresztény hit megélésének és megvalósításának életterei lehetnek, ha valóban egyházi jellegűek: megőrzik az egységet az egyház nagy közösségével, annak céljaival és tevékenységével, és engedelmeskednek egyházi elöljáróiknak.1 A szakemberek már az új közösségi csoportosulások első éveiben tisztában voltak azzal, hogy lényegileg — az egyházzal kapcsolatban — nem ismeretlen és idegen strukturális változásokról van szó. Az egyházat már Alapítója élő (organikus) közösségnek rendelte, az egyház történelme során mindvégig ismerte a kisebb közösségekre való tagozódást (helyi egyházak, önálló egyházrészek, szerzetesi közösségek, a zsinaton „részegyházak" stb.). Egészen új gondolatok csak a mikroközösségek formálódásában jelentkeztek, amikor ezek a megszokott, hagyományos „motívumok" (népi, társadalmi, nyelvközösségi, nagycsaládi szempontok) helyett egészen új, vagy legalábbis újnak látszó „alapokon" jöttek össze (katekézis, hit és szeretet megélése, az egyházi közösség radikális megújítása stb.). A közösségi formálódásoknak ebben a sokszínűséget mutató, nehéz szakaszában, amikor a hagyományos közösségek szétestek vagy válságba kerültek, fölmerült a gondolat, vajon az egyház hagyományos közösségi tagoltságát hogyan érinti majd az új, többnyire nem (csak) territoriális alapon alakuló kisebb közösségek megjelenése? Hogyan lesz az egyház továbbra is a „közösségek egysége", s a „ketten-hárman az én nevemben" alapelv hogyan válik a gyakorlatban a „legyenek mindnyájan eggyé" (jn 17,22—23) megvalósítójává? Nem homályosodik-e el még jobban a „plébániai közösségek" és „egynazközségek", vagyis általában a meglevő „egyházi közösségek" jogi és gyakorlati jelentősége? A pasztorálteológiai vizsgálódásoknak mindjárt az elején világossá vált, hogy — bár az 141