Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Csanád Béla: Plébániahivatal vagy egyházközség? (Az új plébániamodell és munkatársai)

első századokban (már az apostoli idökban) többféle egyház- és közösségmodell létezett2 — az egyház nem mondhat le közösségi „szerkezetének" két tartó oszlopáról: a hierarchikus vezetésről és a territoriális jellegéről. Mindkettő mellett olyan teológusok szálltak síkra, mint Karl Rahner, aki ezek „krisztusi eredetét" a Megtestesülés misztériumából és az üdvrend theandrikus „természetéből" vezette le, valamint Ferdinand Klostermann, aki kezdettől fogva az egyházi kisközösségek integrációja mellett szállt síkra.3 Végül is — jogi szempontból tekintve — sértetlenül maradt az egyház hagyományos, hierarchikus és területi jellegű közösségi tagozódása, de ezeknek a többé-kevésbé önálló részegyházaknak (egyházrészeknek) a szellemét és hatóerejét részben demokratikus módszerekkel (pl. tanácsszervekkel), részben a kisközösségek tudatos elkötelezettségével és felelősségvállalásával, tehát új lelkiséggel és új szellemmel frissítették fel és tették hatékonyabbá. Persze nem mindenütt. A hagyományos vallásossággal és hitéleti struktúrákkal együtt, vagyis az ún. „népegyház" modellel együtt sok helyütt megmaradt az egyszemélyes, tekintélyelvi vezetés és munkastílus anélkül, hogy ennek „bázisa" (keresztény társadalmi háttér, népszokások, nagycsaládok stb.) megmaradt volna. Az átmenet ugyanis a „népegyházból" az új „közösségi egyházba" nem egyöntetű és nem egyidejű történés. Elméletekkel és rendeletekkel nem lehet egyik napról a másikra átalakítani az egyházat, főleg, ha az áhított megújulás új szellemű és nagyobb munkáslétszámot kíván.

Az új Egyházi Törvénykönyv, amelyet 1983. január 25-én hirdetett ki II. János Pál pápa „történelmi tett"-nek minősítve a CIC megújítását, bizonytalan időre kötelezően meghatározta az egyház, benne a plébánia, mint a legkisebb önálló és „önkiszolgáló" egyházrész-közösség szerkezeti változásait és lehetőségeit, meghagyva annak hierarchikus és territoriális jellegét, mint az egység és állandóság biztosítékait: „A plébánia a krisztushívőknek a részegyházon belül állandó jelleggel megalapított közössége, melynek lelkipásztori gondozását, a megyéspüspök felügyelete alatt, plébánosra bízzák, aki annak saját pásztora" — mondja a magyar fordítás.4 A közösségi jelleg hangsúlyozására azonban — ha kivételes eseteknek minősülnek is néha jogilag — vannak lehetőségek, még a vezetésben is. Az új Kódex már ismeri a teamplébánia fogalmát, vagyis a papi közösség által történő vezetés lehetőségét, azután két tanácsadó szervet állít, illetve ajánl a plébános segítségére: kötelezően előírja a gazdasági tanács létrehozását és igen hangsúlyozottan ajánlja a pasztorális tanács létesítését minden plébánián. Talán mondanunk sem kell, hogy mindkettő határozottan ösztönzi a világiak segítő munkábaáilását és ezzel kibővíti a plébánia munkatársi gárdáját. Amikor pedig a Kódex a világi krisztushívők jogairól és kötelességeiről szól, felsorolja többek közt a pasztorális segítés jogát és kötelességét (vő. 224—231. kánoni), tehát hogy szükség esetén a papság segítségére legyenek; az összes krisztushívők jogai közt pedig felhozza, „hogy állapotuknak és helyzetüknek megfelelően saját kezdeményezéseikkel is előmozdítsák vagy támogassák az apostoli tevékenységet" bizonyos kikötések mellett. A kódexmagyarázók szerint tehát a világiak segítő, pasztorális munkáját két kategóriába sorolhatjuk:

— 1. rendes pasztorális szolgálat (állandó vagy alkalmi) állapotuknak és helyzetüknek megfelelően (családi katekézis, keresztény nevelés, liturgikus szolgálatok stb.);

— 2. rendkívüli lelkipásztori szolgálat (szükség esetén pl. paphiányos helyeken — megbízás szerint).

A kódex rendelkezik arról is, hogy a világiak rendes és rendkívüli szolgálatukhoz kellőképpen felkészüljenek. A felkészítés természetesen szakembereket kíván és újabb munkafeladatokat szab ki az egyház életében.

MENNYI MUNKÁSRA VAN SZÜKSÉG EGY-EGY PLÉBÁNIA TERÜLETÉN? Az előző, a plébániai közösséggel kapcsolatos fejtegetésekből kiviláglik, hogy a plébániai vezetés hierarchikus feladat, tehát — minden körülmények közt — papi munka. Ahol nincs meg a pap jelenléte és vezetése, mint a (Krisztussal és az egyházzal való) egység biztosítéka, ott nem beszélhetünk — jogi értelemben — plébániai közösségről. (Az azonban nem előírás, hogy a plébániai közösséget kitevő és bizonyos pasztorális vagy apostoli munkát végző kisközösség közvetlen vezetője is pap legyen.) Ez a tény, hogy a plébánia fogalmához szorosan hozzátartozik a pap jelenléte (többnyire a helybenlakása is!), elég sok problémát okoz a mai egyházban, főleg paphiányos időszakokban. Sok helyen ugyanis így a papi vezetés csak formális értelemben válik lehetővé.

142