Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Klostermann, Ferdinand - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A lélek az egyház életelve
(1 Kor 13,1—14,1). Rangsor csak abból adódik, hogy milyen közel van az egyház fundamentumához, s hogy mit jelent a közösség számára (1Kor 12,28; Ef 4,10). — 3. A különböző karizmák — legyenek általánosak vagy sajátosan közösségiek, rendkívüliek vagy a közösség rendes életét szolgálók, átmenetileg megnyilvánulók vagy állandóak — strukturálják az egyházat, adják meg karizmatikus szerkezetét. Még látni fogjuk, hogy a különböző karizmák nem mindig bontakoztatták és bontakoztathatták ki ugyanolyan mértékben világító erejüket, míg a Második Vatikánum újra föl nem fedezte őket (HRE 12.32; HVA 3).2 HIVATAL ÉS KARIZMA. — 1. Már az újszövetségi iratok is tanúskodnak arról, hogy bizonyos feszültség van a karizmahordozók és a hivatalviselők között (1Kor 14), vagy ahogyan manapság mondják, az ún. szabad karizmák és a hivatali karizmák között. Ugyanis a hivatalviselőnek is a „Lélekben" kell fölfognia és gyakorolnia hivatalát, de a fölszentelt hivatalviselők is hordozhatnak szabad karizmákat, — föl nem szentelt karizmatikusok viszont gyakorolhatnak valamely hivatalt is. A feszültség föloldásához mind a két pólusnak meg kell tennie a magáét. Ez annyit jelent, hogy a hivatalviselőknek és a szabad karizmák hordozóinak nyitottnak kell lenniök egymással szemben. Mindkettőnek szüksége van a lelkek megkülönböztetésének adományára a másikra vonatkozóan, de önmagával szemben is; mert a protestálás éppúgy rombolhat, mint a hatalom; mind a kettőnek állandóan felül kell vizsgálnia az indítékait, mind a kettőnek szüksége van toleranciára, megbecsülésre és megértésre; az egyiknek az új eszmékkel és tényekkel szemben, a másiknak az esetleg rögtön meg nem változtatható hagyományokkal szemben; mind a kettőnek szüksége van bátorságra és kitartásra feladata teljesítésében; mindkettőjüknek meg kell könnyítenie a másik dolgát, hogy mindegyikük elvégezhesse a maga feladatát és el tudja fogadni a másik megbízatását. Különösen is a hivatalviselő feladata, hogy sajátos „lelki ösztönnel" keresse, ébressze és támogassa a karizmákat, amelyeket a Lélek oly gazdagon áraszt ki a közösségekre (Suenens). Más és más korokban más és más karizmák válhatnak jelentőssé, a régiek kialudhatnak és újak támadhatnak. Vannak olyan korok például, amelyek különlegesen is rászorulnak a kritikus prófétákra, amelyeknek nem csekély mértékben szükségük van tudatformálásra, tárgyilagos gondolkodásra, érett engedelmességre, de nem olyanra, amelyik csak vakon lesi a parancsolót, vagy amelyik vakon áll szemben a tárgyi vonatkozásokkal. Az ébresztésnek és formálásnak ebből a feladatából adódik a hivatalviselő számára az a kötelesség, hogy a karizmákat fölhasználja a közösség javára. Ezért a presbiterek „bizalommal ruházzanak a világiakra hivatalokat is az egyház szolgálatában, teret biztosítva szabad tevékenységüknek, sőt adódó alkalmakkor biztassák őket, hogy ilyen munkára önként is vállalkozzanak" (HPSZÉ 9; vö. HRE 33; HVA 24). Aki a tanítás karizmáját kapta meg, tanítson; aki vigasztalni tud, vigasztaljon, aki az igét tudja hirdetni, hirdesse, még ha netalán világi volna is. Az elöljáróknak meg kell vizsgálnia a karizmákat és meg kell fontolnia azok következményeit. A pásztorok „dolga", hogy ítéljenek a karizmák valódiságáról és rendezett használatáról. Nem azért, hogy kioltsák a Lelket, hanem hogy mindent megvizsgáljanak, és a jót tartsák meg (1Tesz 5,12. 19. 21)" (HVA 3; vö. HPSZÉ 9; HRE 30). A karizmák mégsem a hivatal derivátumai, hanem az egyházban működő Lélek közvetlen ajándékai. Ezért tehát nem az elöljáró tetszésére van bízva, hogy elismerje vagy engedje elsatnyulni őket. Ha az utóbbit teszi, vétkezik a Lélek ellen és visszaél hivatalával. Ezért meg kellene azt is vizsgálni, hogy helyénvaló-e egyáltalán a „misszió" kifejezés arra az esetre, amikor egy arra alkalmas világinak megengedik az Evangélium hivatalos hirdetését. Ez a kifejezés ugyanis arra a föltételezésre vezethet, hogy az illetőnek kizárólag a hivatal kölcsönzi az igehirdetés tekintélyét, pedig a valóságban ez már eleve következik a karizmából, amit a hivatalnak csak el kell ismernie. — 2. Már rámutattunk arra, hogy van hivatali karizma is, már Pálnál legalábbis az apostoli hivatal az. Korábban úgy gondolták, hogy a későbbi időkben sokszor nem találtak senki olyant, akiben meglett volna a vezetés karizmája, s ezért kezdtek kiválasztani a hivatalra embereket; így jött aztán létre a választott preszbiterek és episzkoposzok kisegítő struktúrája, — s bár ezek szolgálatukat szintén „a Szentlélekben végzik", mégsem lehet azt már Jézus teljhatalmából eredő „karizmának" értelmezni (Hasenhüttl). Lehetséges azonban, hogy az alapító apostolok halála után szükségessé vált, hogy több olyan ember közül válasszanak, akiknek volt a vezetésre karizmájuk, azaz vezetői képességeik és hajlamaik, volt készségük a beszédre, a kommunikációra és a szervezésre, volt emberismeretük, kezdeményező készségük és fantáziájuk. Ebben 137
