Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Klostermann, Ferdinand - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A lélek az egyház életelve
az esetben a választás csupán megteremtené és garantálná a rendet a karizmatikusok között. Elvileg ezután is csak olyanokat választanának a vezetői hivatalokba, akik rendelkeznek vezetői karizmával, és adandó esetben vissza is hívnák azokat, akikben ez nincs, vagy már nincs meg. így a kisegítő struktúrára csak abban a kényszerhelyzetben lenne szükség, amikor valóban nem található senki olyan, akikben megvan a szükséges karizma. — 3. Az egyházi kormányzóhivatal karizmatikus felfogását illetően még vannak vitatott teológiai kérdések egyik részről a katolikusok és ortodoxok, másik részről a reformáció keresztényei között. Az egyik oldalon azt hangsúlyozzák, hogy Jézus az egész közösségnek adta ugyan küldetését és hatalmát (Mt 28,18 skk), de Péternek és a tizenkettőnek, illetve az „apostoloknak" különleges funkciókat osztott, s ezen funkciók által lettek ezek az egész közösségben hatékony krisztusi hatalomnak a sáfárai; ez a szolgálati hivatal azonban nem lehet meg — még ha megváltozott módon és különböző alakban is, — folytatás nélkül. A másik oldalon elutasítanak minden átruházással továbbadott vagy szentségi jellegű, eltörölhetetlen karakterrel rendelkező hivatalt, és azt mondják, hogy az Újszövetségnek csupán az egyeseknek a rájuk ruházott karizma mértéke szerint való szolgálata felel meg. Azt viszont e vélemény képviselői is elismerik, hogy a késői pasztorális levelekben megjelenik már az a fejlődés, amely az átruházható, intézményesített hivatalhoz vezetett, s hogy a rend fönntartásához szükség is volt erre: a korai gyülekezetek azonban — már csak a közeli parusziára való várakozás miatt sem — voltak érdekelve az intézményesítésben. Talán mégis fölépíthető az egymás megértéséhez vezető híd, ha az egyik oldalon már nem olyan statikusan és szubsztancialista módon nézik a szentségi jelleget és az „eltörölhetetlen" karaktert, mint eddig; ha nem szabják olyan szűkre az egyház lehetőségeit, azaz a pozitív-jogi részesedést a szentségi szférában, de különösen is az ordináció területén, mint eddig; vagyis: ha erősebb történelmi szemlélettel és viszonylagosabban nézik a konkrét struktúrákat. A másik oldalon viszont: ha úgy fogják föl azt is, amit az egyház törvényesen, a saját jóléte (bene esse) érdekében tett, vagy ami benne ebben az értelemben fejlődött, ami tehát az egyháznak megígért Lélekben, tehát pneumatikusan történt. Pneumatológiai tételünk igen mély összefüggésben van krisztológiai tételünkkel, mivel a fölmagasztalt Úr csak a Lélekben van velünk, s ebből is ugyanolyan jelentős következtetések vonhatók le az egyház struktúráira vonatkozóan, amelyeknek elsősorban a Lélek előtt kell nyitottnak lenniök. — Fhhez járul még az is, hogy az egyházban a Lélek által létrehozott egyenlőség és különbözőség a Lelket az egyház struktúraalkotó princípiumának mutatja; s itt az egyenlőtlenséget ismét az egyenlőség alapzatán kell szemlélnünk, ami nem kis mértékben módosítja, relativizálja ezt az egyenlőtlenséget, s kétszeres, az Úrnak és a közösségnek teljesített szolgálatának minősíti.3 — A következőkben röviden azokat a következtetéseket vesszük szemügyre, amelyek a keresztények alapvető egyenlőségéből adódnak. TESTVÉRI STRUKTÚRA — Radikális testvériség. A keresztények alapvető egyenlősége először is magában foglalja a közösség minden tagjának azt a radikális testvér-voltát, amelyre ismételten rámutat a Második Vatikánum (HRE 32 és másutt). Ez már teljesen egyértelmű Máténál, amikor a keresztények magatartását szembeállítja az írástudókéval és a farizeusokéval, akik „Mózes tanítószékében ülnek", föl akarnak tűnni az emberek előtt, „szívesen elfoglalják a főhelyeket a lakomákon és az első székeket a zsinagógákban, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik és .rabbinak' szólítják őket az emberek." — „Ti ne hivassátok magatokat .rabbinak', mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindannyian testvérek vagytok. .Atyának' se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. .Tanítónak' se hivassátok magatokat, mert egy a ti tanítótok, a Krisztus. A legnagyobb köztetek legyen a szolgátok" (Mt 23,2. 5—11). Ez az általános felebaráti szereteten túlmenő testvéri szeretet (Róm 12,10 és másutt) végső soron azon alapszik, hogy mindannyian Krisztus egyházának a méhében nyertünk életet. Isten a közös Atyánk és Krisztus a közös testvérünk (Gál 4,6 sk). A fiatal egyházban éppen ezért a .testvér' megszólítást nemcsak horizontálisan alkalmazták, hanem az első két században még minden rendű keresztény kölcsönösen fivérnek és nővérnek szólította egymást, s az egyes egyházközségek testvéri közösségek, testvérietek (fraternitások) voltak (1 Pt 2,17; 5,9). Még Alexandriai Dionüsziosznál (+264) ezt olvashatjuk: „Egy bizonyos testvér a presbiterek seregéből.” Ez az őskeresztény fundamentális testvériség a történelem folyamán egyre jobban összezsugorodott. Cyprianus (+258) még „szeretett testvérek" kifejezéssel szólítja meg a közösséget, 138
