Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Klostermann, Ferdinand - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A lélek az egyház életelve
JÁRULÉKOS KÜLÖNBÖZŐSÉG. Ugyanaz a Lélek, aki minden keresztény embert egyenlővé tesz, úgyhogy benne „nincs már zsidó vagy görög, nincs már rabszolga vagy szabad, nincs már férfi vagy nő" (Gál 3,25), egyúttal különbözővé is teszi őket, és egyenlőtlenséget is hoz létre az egyházban; annyiban t.i., hogy tagjai közül egyeseknek különleges, egymást sokszorosan keresztező szolgálatot és funkciót rendel a közösségnek az igében, az Eucharisztiában és az agapéban történő építésére, s megadja nekik az ahhoz szükséges karizmákat. KARIZMA ÉS KARIZMÁK. A karizmában él tovább Jézus exusziája, hatalma, benne ér el bennünket Isten uralma; a karizma „Istennek az egyes emberekhez szóló hívása a közösség meghatározott szolgálatára, amely egyúttal képessé is teszi erre a szolgálatra" (H. Küng) — 1. Az újszövetségi iratok szerint először van a hit őskarizmája (Róm 5,15 sk; S,23), amelyet az ember akkor kap ajándékba, amikor megkapja a döntő meghívást a keresztény életre, s amelyen az az alapvető egyenlőség nyugszik, amelyről beszéltünk. Ezért az egyenlőség is az egyház karizmatikus struktúrájához tartozik. Ebben az ősi meghívásban a keresztény ember számára mindaz, ami vele történik, s még csak az igazán, amit,,természetes" adományként és adottságként ajándékba kap, vagy amit értelmes és tárgyilagos meggondolás alapján magának választ, tehát sorsa és foglalkozása, családi állapota és társadalmi helyzete, embertársának mindenféle szolgálata — ezek között a „gondos szeretetet", a „segítő buzdítást", az ajándékozás, az irgalmasság, a „tettetés nélküli szeretet", az egység, a békés lelkűiét adományát, az éhezőkkel és szomjazókkal való osztozást, a vendéglátást, a testvéri szeretetet, a kölcsönös megbecsülést, az embertársi szolidaritást, az örvendezőkkel való együttörvendezést, a sírókkal való együttsírást, a segítséget, a tanítást és a figyelmeztetést, de mindenekelőtt a „legfőbb lelki adományt", az odaadó türelmes, barátságos, irigység nélkül való és soha meg nem szűnő szeretetet említi Pál (Róm 12,6—21; 1Kor 12,27—31; 13,13; 1 Pt 4,8 sk) — mindez számára a hitben, „Isten előtt" és „az Úrban" (vö. 1Kor 7,22—24) meghívássá, Isten meghívásává, keresztény hivatássá, s ezért karizmává is lesz. Ezeken a „természetes" karizmákon kívül azonban vannak sajátos karizmák a különleges közösségi szolgálatokra, „egyesek erre, mások arra vannak rendelve a közösségben,, (1Kor 12,28—30; vö. 12,8—10; 13,1—3. 8 sk; 14,1—16. 26—33; Róm 12,6—8; Ef 4,11; 1Tesz 5,12. 19—22; 1 Pt 4,10 sk). Ide tartoznak a rendkívüli, csodálatos jelenségek és a Lélek hirtelen bekövetkező megnyilvánulásai, a „látomások és az Úr kinyilatkoztatásai” (2Kor 12,1), a „csodatevő erők" (Gál 3,5), a „gyógyítás adományai" (1Kor 12,9. 28. 30; 14,18—26; ApCsel 19,6); de kevésbé rendkívüli szolgálatok is, mint az apostoli hivatal, a prófétálás adománya, a magyarázásnak a lelkek megkülönböztetésének, a kinyilatkoztatásnak, a bölcs és belátó beszédnek az adománya, a tanítás adománya (1Kor 12,8—10. 28—30; 13,1—3; 14,1—5. 26—33; Róm 12,6— 8; Ef 4,11); továbbá egyéb közösségi szolgálatok is (Róm 12,8; 1Tesz 5,12), a kormányzók ÍIKor 12,28), a pásztorok és a tanítók (Ef 4,11), a későbbi episzkoposzok, preszbiterek és diakonoszok szolgálata, s az Isten országáért vállalt cölebs élet is ide tartoznak. A karizmák további kategorizálása nehéz, mivel elsősorban a korai időkre vonatkozóan már alig lehet meghatározni tartalmukat, attól pedig óvakodnunk kell, hogy későbbi hivatalokat fedezzünk föl bennük. A Szent Pál féle hármas fölosztás (1Kor 12,4—6) sem vezet tovább tartalmilag. Néhány összefoglaló megjelölést természetesen alkalmazhatunk, mint például apostoli, prófétai, diákonusi karizmák és a vezetésre vonatkozó adományok. Az adományok és szolgálatok különbözősége és nem egyenlő volta azonban nemcsak a közösség egyes tagjaiban van meg, hanem azok különböző csoportosulásaiban is. Már az ilyen csoportok és mozgalmak életstílusa és lelkisége is bizonyítja azt, hogy köztük lakik az Úr (vö. Mt 18,20) és az ő Lelke, s hogy „Krisztus testének az építését" kívánják szolgálni (Ef 4,12). De maguknak a közösségeknek, a helyi és részközösségeknek, az egyes területi, országos, több országot átfogó vagy egy egész kontinensre kiterjedő egyházaknak is megvannak a maguk ajándékai. Ezekkel egymást kell megajándékozniok, de be kell vinniök ezeket az ajándékokat az összegyházba is, ennek viszont hálával kell azokat fogadnia. Ez is a hit, a remény és a szeretet kölcsönös cseréje. — 2. A karizmák elvileg egyenlő értékűek; a karizma hordozója ebből a maga személyére nézve semmiféle kiváltságot nem vezethet le. Minden adomány szolgálatra szól, s „aki első akar lenni, legyen mindenki szolgája" (Lk 10,44). A tulajdonképpeni mérce viszont a szeretet 136
