Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám
Nekünk be kell fogadnunk a testvéreket, hogy munkatársai legyünk az igazságnak (3Jn 8) Jelen számunkban a keresztény közösség papjáról és munkatársairól teszünk közzé — a zsinati tanítás és az új egyházjogi kódex, továbbá a hívő tapasztalás nyomán összefoglalt — gondolatokat. Amikor a keresztény közösségről é s papjáról szólunk, szükségképpen a világi hívek és a papok élő közösségére gondolunk. Már az újszövetségi iratok hírt adnak róla, hogy keresztény őseink — az elöljárók és a közösség minden tagja — testvéri közösségnek tekintették és vallották önmagukat. E testvéri közösség összekapcsolója és egyben feje maga Jézus Krisztus, az elsőszülött a testvérek között (vö. Róm 8,29). Ebben a közösségben az apostolok és vezetők sajátos és nélkülözhetetlen szolgálatot láttak el, a megkereszteltek közösségének minden tagja pedig a neki juttatott adományt, isteni ajándékot volt köteles az egész közösség javára kamatoztatni. Egyáltalán nem tarthatjuk véletlennek, hogy Krisztus figyelmeztető szavait az utókor megjegyezte s a Szentírás feljegyezte: ,,Ti ne hivassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei" (Mt 23,8—9). A keresztény közösség fundamentuma és középpontja minden időben maga Jézus Krisztus. Urunk maga mondotta: ,,Ahol ketten-hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20). És ugyancsak Jézustól tudjuk, hogy a megtérés, megbocsátás, kiengesz- telődés, szeretet — mindez kell, hogy fémjelezze azt a vezetőkből és tagokból álló testvéri közösséget, mely valóban és joggal őreá hivatkozhat. Napjainkban újra sokat szólnak és írnak az é I ő keresztény közösségről. Jól tudjuk, a kifejezést olykor jelszóvá, ,,Schlagwort"-tá fokozzák le. Ha azonban valaki valóban keresztény közösségre, azaz a Krisztus nevében összegyűlő. Krisztusra emlékező, őreá épülő közösségre gondol, akkor szükségképpen é I ő közösségre gondol. Olyanra, amelyet Krisztus Lelke, a Szentlélek éltet. Olyanra, mely valóban nyitott a Lélek előtt, annak erejéből él. Olyanra, melyben a Lélek legkülönfélébb ajándékai hatékonyak. Olyanra, melyben papok és világi hívek egyaránt készek ezeket az ajándékokat elfogadni és azok jelentőségét és értékét a közösség tagjaiban fel- és elismerni. ÉLŐ közösségek tehát a krisztushívőknek oly „munkaközösségei", amelyben minden egyes tag a neki juttatott kegyelmi adománnyal gazdagítja az egész közösséget. Mindebből következik, hogy a pap nem egyetlen lelkipásztora a keresztény közösségnek. Abban minden egyes tagnak ,,meghívása" és ,,küldetése" van, hogy a Lélek adományait továbbadva, a testvérek szolgálatára álljon. Erre gondolva figyelmeztet Joachim Wan ke erfurti püspök: ,,Ne gondoljunk és ne viselkedjünk úgy — amikor a szülők gyermekeiket kateketi- zálják, amikor fiatalok közösen olvassák a Szentírást, amikor egy mérnök a bérmálkozók előtt tanúságot tesz hitéről, amikor egy asszony látogatja a közösség betegeit, amikor egy keresztény orvos aktív részt vállal a jegyesoktatásban — mintha mindez csak távoli, csak közvetett módon lenne lelkipásztori feladat és munka, mintha csakis a papok lennének valódi lelki- pásztorok." Egyetlen papnak sem kell az élő keresztény közösségben — szerencsére — minden feladatot ellátnia. Éppen ezért: a papok vezetési stílusukkal, lelkiségükkel, a szabadság légkörének megteremtésével és fenntartásával bátorítsák és lelkesítsék a közösség tagjait. Csakis ezen az úton válhatnak a tagok krisztusi örömöt sugárzó, kreatív, valódi „ felnőtt" keresztényekké. Fontos feladata minden papnak, hogy a reá bízott közösségben a Szentlélek adományait kibontakozáshoz segítse, mivel azoknak az egész közösség életét kell gazdagítaniuk, minden tag hasznára kell lenniük. Tudjuk, hogy az egész egyháznak és a részegyházaknak, az egyes helyi keresztény közösségeknek egyetlen Ura és Feje Jézus Krisztus. Mindannyian — a papok és a világi hívek — az Ő ,,testének" tagjai. A közösség papjainak kiemelt és fontos feladata, hogy a ,,test" harmonikus egységét és a hitben való erősödését biztosítsák, őrködniük kell azon is, hogy Isten népének helyi közössége soha ne váljék magát önkényesen ,,karizmatikusnak" tartó, gyarló emberi elképzelések szerint élő tagoknak zűrzavaros társaságává. Krisztus közössége rendezett közösség, melyben ,,ő egyeseket apostolokká, másokat prófétákká, ismét másokat evangélistákká, pásztorokká és tanítókká tett, hogy istenszolgálatra neveljék a szenteket és fölépítsék Krisztus testét" (Ef 4,11—12). Sz. A. 134
