Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cselényi István Gábor: Az ifjúság evangelizálása
„uralommentes párbeszédtől!"), a mennyországra való törekvés nem fojtja meg az „emberit", hanem ki akarja teljesíteni a már most köztünk lévő Ország kötelékében. Az ifjúság evangelizálásának pedagógiai célja ezért így fogalmazható meg: ki kell mutatnunk, hogyan lehet a fiatal boldogabb, maga fölött rendelkező, mások felé is nyitott, olyan, akinek van kritikája és önkritikája, jobban tűri a meghiúsulásokat és nem alkalmaz erőszakot; megtalálta élete értelmét. Fogódzó pontot jelent az evangélium befogadására az a szociális érzékenység is, amely az esetek többségében jellemző a mai fiatalokra, — ti. mindaddig, míg az önző, fogyasztói szemlélet rabul nem ejti őket. Ez a mások iránti fogékonyság vezetheti el őket az evangélium szeretet-üzenetének nemcsak elfogadására, de gyakorlására is. Ennek alapján kell felhívnunk figyelmüket mindarra, ami előre viheti a „társadalmi szeretetet" (családon belüli szolgálat, hivatásbeli kötelesség, béke ügye, társadalmi munka). Az a csoportszellem, amelyről a negatív jelenségek közt szóltunk, itt is pozitív tényezővé formálható. A hiteles közösség utáni vágyat kell kiéreznünk belőle, ami jól kamatoztatható egyházközségen belüli kiscsoportok kialakításában. Természetes, hogy az igehirdetésnek is ebbe az irányba, a közösségi érzés felkeltése, továbbfejlesztése felé kell hatnia. Mindezekből már körvonalazódik, milyen emberképet kell az ifjúsági igehirdetésnek közvetítenie. Nem iktathatjuk ki az ószövetségi emberkép elemét sem, mely azt sugallja: az ember a beszélő és cselekvő (ti. teremtő) Isten képmása, tehát azzal lesz ember, ha alakítani akarja a világot és párbeszédre lép társaival. Az evangélium ezt teljesíti ki a személy középpontba állításával, aki ti. csak úgy lesz személy, ha kitárul a többiek felé és ha ugyanakkor leépíti az önmagától, a pénz-, a gyönyör-, a hatalom-, az uralomvágytól való függőségét. Első helyen önmagunktól, mert a kereszthordozás követelményéből az is következik: nem tekinthetjük magunkat abszolútnak; ahogy XXIII. János pápa mondogatta: „Giovanni, ne vedd magad olyan komolyan!" Az evangélium ugyanígy viszonylagossá kíván tenni minden mást is, amit hajlamosak vagyunk isteníteni. Amikor az evangélium meghirdeti az „amnesztiát" a bűnösök, a megtörök felé (vö. Lk 4,18), ez a szabadság üzenete a mai fiatal számára: íme, az élet megváltozhat, te is képes vagy megtérni, újrakezdeni, új irányt szabni életednek. A kereszténység mégsem csupán tan, eszmerendszer, humanitárius ideológia, hanem elsősorban személy: Jézus Krisztus. így a „sajátosan keresztényi" annak felismerése és vállalása, hogy Isten uralma Jézus Krisztusban elkezdődött, hogy Isten benne tárta föl önmagát; igaz, éppen emberiességében s így a „keresztényi" magában foglalja az „emberit" is („Példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek", Jn 13,15), azonban ezt is mindig „benne, általa" tesszük, a vele való személyes kapcsolat erejéből s így már „üdvösséges" távlatban. Az evangelizáció végső célja annak az átformálódásnak meghirdetése és megélése, amely már Isten uralmát. Jézus jelenlétét jelenti bennünk. Az igehirdetés — interakció. A tartalmi kérdések után szóljunk az igehirdetés néhány módszertani összetevőjéről is. A fiatalok esetében, ha lehet, még döntőbben esik latba, mint „általában" a peremkeresztényeknél, az azonosulás szempontja. Ahogy VI. Pál mondta: „mielőtt a világot hitre, megtérésre vezetnénk, előbb közel kell jutnunk hozzá, párbeszédre kell lépnünk vele, aminek nem lehetnek határai, nincs mértéke" (Ecclesiam suam). — A hallgatókkal való azonosulást a mai kommunikációs elméletek is hangsúlyozzák. Egy igazság átadása nemcsak tárgyi, tartalmi síkon, hanem egzisztenciális síkon is folyik, nem egyoldalú folyamat, hanem interakció részesei vagyunk, ahol ti. nemcsak az előadó, a szónok hat ki a hallgatókra, hanem neki is figyelembe kell vennie amazok nézőpontját, problémáit, jelenlétét. Mit jelent ez az igehirdetés esetében? — Bármilyen jó egy prédikáció tartalmilag, ha nem érinti a hallgatók „szivét", semmit sem ér. A túl biztos vagy épp bizonytalan fellépés, a nagyképűség, a megjátszottság tönkre teheti a legmélyebb mondanivalót is, s ez különösen áll a fiatalokra, akikből minden mesterkéltség ellenállást, mosolyt, végül nevetést vált ki. A fiatal számára többet jelent a káplán néhány mondata, ha jó viszonyban van vele, mint a plébános hosz- szas „szövege", még ha a legokosabb érveket sorakoztatja is fel, de nincs meg a „személyes fedezete". — A „tartalmi" és a „személyes" sík tehát elválaszthatatlan. A fogalmakon túli, egzisztenciális szempontok lényegében a „sín” szerepét töltik be. És csak ha nincs semmilyen zavaró tényező, ha a sínek épek, akkor ér célba a mondanivaló. Igaz, fordítva is áll: a legola- jozottabb sínek sem érnek semmit, ha nincs mit szállítaniuk, — ha a szónoknak nincs mondanivalója. 127
