Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Pákozdi István: A prédikáló pap
Jézus igehirdetése az „áldás" és az „átok" kettős lehetőségét tárja fel, amelyek között a szabad embernek választania kell. A felelősség nagy, mert aki őt elutasítja, az üdvösségéről mond le. Hogy Isten országa mennyire döntésre szólít, azt Jézus talán legszebb (és legrövidebb) prédikációja bizonyítja, amelyet a názáreti zsinagógában tartott: „Ma beteljesedett az írás, amit az imént hallottatok" (Lk 4,21). Azaz ma örömhírt hirdetnek a szegényeknek, szabadulást a raboknak, s az Llr kegyelmi esztendejét; ma elérkezett a döntés órája: vagy hisztek nekem, és akkor nemcsak rajtam van az Ür Lelke, hanem kiárasztom azt rátok is, vagy elutasítotok, de akkor ez a nap számotokra az ítélet napja. A názáretiek (egy része) igazat adott neki; később azonban úrrá lett rajtuk az esztelen harag, kiűzték a városból és a magaslatról akarták letaszítani. Bárcsak ekkora hatást érne el a pap igehirdetése is, legalább belsőleg fölkavarva hallgatósága lelkivilágát! Jézus nagyon komolyan veszi nemcsak az áldás, de az átok lehetőségét is. A felkínált szűk ösvényt sokan elcserélik a romlásba vivő széles úttal, ezért lesznek majd, akik sírni fognak és a fogukat csikorgatják. „Akkor olyan nagy gyötrelem lesz, amilyen még nem volt a világ kezdetétől mindmáig, és nem is lesz" (Mt 24,21). Egészen világosan beszél arról, hogy eljön a nap, amikor az Emberfia így szól a balján állókhoz: „Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre . . (Mt 25,41). Ám Jézus szájából az átok is mindig együtt szól az áldással: micsoda áldás a jobbján állók között lenni, akik ezt hallhatják: „Jöjjetek Atyám áldottál . . ." (25,34), — mert áldás voltatok legkisebb testvéreimnek, most nektek is részetek lesz a világ kezdete óta nektek készített országból. Itt a felkínált döntés, Jézus prédikációjának mindenkori lényege: élet vagy halál, áldás vagy átok. Péter pünkösdi beszéde is példája ennek az igehirdetésnek. Ügy állítja be a názáreti Jézus meggyilkolását és a feltámadott fölmagasztalását („Isten Úrrá és Messiássá tette . . ."), hogy szavai nyomán fájdalom járja át hallgatói szívét és megkérdezik: „Mit tegyünk hát testvérek?" — És aznap mintegy háromezren megtértek és megkeresztelkedtek, — azaz döntöttek az áldás mellett (vö. ApCsel 2,14—41). Pál areopágoszi beszéde is ezen a megfontoláson alapul: „Isten eddig szemet húnyt a tudatlanság ideje fölött (=átok), most azonban tudomására hozta az embereknek, hogy mindenhol mindenkinek meg kell térnie (=áldás)” (ApCsel 17,30). Erre az igehirdetésre nem azonnali siker, hanem csak cinikus gúny volt a válasz: „Erről majd még máskor is meghallgatunk téged". Akárhányszor ezzel is számolnia kell a prédikátornak. Annak ellenére, hogy szokványossá válik, ha egy prédikáció vége: „hogy eljussunk az örök életre, Amen", — mégis mindig a mennyország és pokol, élet és halál, személyes jósors vagy megsemmisülés közötti döntésre kell indítania. ISTEN ORSZÁGA KÖZÖSSÉG. Az igehirdető néhány esztendő után könnyen elbizonytalanodik. Vasárnapról vasárnapra regisztrálja: „Megvolt", meg se dobáltak érte, aránylag mosolygósak a hívek, tehát nagyon rosszat nem mondtam, — és kész. Ügy érzi: egyre távolabb van hallgatóitól. Beszél, de nem tudja, mit gondolnak róla, értékelik-e, tudják-e valamire gondolatait használni? A távolság csak növekedhet, ha a pap sokszor szól azokhoz, akik ott sincsenek, a közömbösökhöz, a templomkerülökhöz, az abortusszal élőkhöz, az ifjúsághoz, a csak karácsonyi és húsvéti keresztényekhez stb. Lehet ugyan, hogy előbb megdicséri a jelenlevők kitartását, később azonban áthághatatlan szakadékot támaszt a várakozással érkező, készséges hallgatók és a saját szószékre vitt bánata, pesszimizmusa között. A sok-sok negatív élmény egy idő után gyanakvóvá teszi: „Talán ti is olyanok vagytok . . . nektek sem árt, ki tudja, mi lakik bennetek . . ." Az ilyen prédikációk egyre rosszabbak lesznek, mert eltávolodnak nemcsak Isten országának örömhírétől, de a konkrétan jelenlevő Isten országának maroknyi képviselőitől is. Hogyan tud mégis kapcsolatot teremteni a hallgatósággal? Hogyan képes képzeletükre hatni, szavaikkal beszélni, gondolataikkal építkezni, bizalmat ébreszteni? Jézus igehirdetése mindig konkrét találkozásokból született. Kapcsolatba lép a kánai menyegző népével, elfogadja a meghívást, aztán pár szóval cselekszik. — Beengedi éjnek idején Nikodémust és beszélget vele. — Megállítja a szamariai asszonyt és inni kér; ráteszi kezét a betegekre, gyermekekre, engedi, hogy a bűnös asszony érintse, mert mindez alkalom arra, hogy szóljon, tanítson, mégpedig közösségben a hallgatóival. Ezért „ülnek" annyira szavai, példái, intelmei. Hagyja magát megérinteni, fizikai és szellemi értelemben, mert ezek a pillanatok igehirdetésének kezdetei. Soha nem lép minden előzmény 119
