Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Pákozdi István: A prédikáló pap
nélkül „szószékre", mindig egy konkrét kapcsolattól indíttatva prédikál. — Nagyon fontos, hogy a prédikáló pap is hasonló közösségben éljen azokkal, akiknek beszél. Élje együtt életüket, lesse el gondjaikat, aggodalmaikat, vegye észre emberi szükségeiket, amelyekre vasárnap a szószéken választ várnak. Engedje, hogy megérintse az az élet, amelyben Isten Igéjét mint édes gyógyszert kínálja fel. Szent Pál apostol leveleiből jól kicseng az a testvéri közösségi érzés, ami kialakult közte és az egyházközségei között. Ismerte a benső problémáikat, örömeiket, mindennapi életüket. Honnan tudta volna pl. hogy Korintusban szakadás támadt az összejöveteleken, mert ki-ki a saját ételét-italát fogyasztotta, Így az egyik éhen maradt, a másik megrészegült (vö. 1Kor 11,17—22). Ebből a konkrét nehézségből kiindulva prédikál nekik Jézus utolsó vacsorájáról, annak lefolyásáról és következményeiről. Pál és hallgatósága között soha sincs távolság, mert (távolról is) közösségben él velük. A prédikáló pap sem nélkülözheti ezt a közösséget. Sok helyen már gyakorlat a vasárnapi szentbeszédek közösségi előkészítése. Egy érdeklődő társaság elmondja az előző vasárnapi beszédről véleményét, amit azután közösen megbeszélnek. Esetleg a pap egy jól irányzott kérdésére a jelenlevők véleményüket nyilvánítják, (pl. mikor érezte személyes életében „kemény beszédnek" Jézus tanítását, a keresztény normát; mikor gondolt arra, hogy nem törődik azzal és maga alakítja életét; mikor érezte, hogy szándéka Péter kijelentésével egyesül: Uram, kihez mennék? — a jánosi eucharisztikus beszéd végének földolgozásához). A prédikáció hallgatói Így közösségben vannak a pappal; természetesen mindennek koordinálása, a prédikáció elkészítése az igehirdető pap feladata. Isten országa közösség, ezért annak meghirdetése sem történhet anélkül, hogy egy sajátos közösség ki ne alakulna a szónok és hallgatói között. A jó prédikáció nagyon szoros kapcsolatot teremt a pap és a hívek között, ha a pap nem a „magasságokból" lép eléjük, hanem mintegy az ő életükből lép ki. A prédikáló pap egyben jó pásztora is népének: szavaival keresse, érintse, bátorítsa, fogadja el, de egyben javítsa, emelje és szeresse is azokat, akikhez szól, akiknek hangját ismeri, — és akiknek ugyanígy nem idegen pásztoruk hangja. Hogyan prédikáljon ma a pap? Biztos, hogy gyakran hasonlíthatná kínjait a szülő asszony fájdalmaihoz. Biztos, hogy nem tud mindig mindenre kellőképpen tekintettel lenni, és az is tény, hogy sokszor lépnek fel — minden jószándék mellett — nem várt gátló tényezők. Am az is tény, hogy nemcsak egy tanárnak, orvosnak, mérnöknek, de a prédikáló papnak is szüksége van munkájában továbbfejlődésre, alakulásra, javítások eszközlésére. Ez az önvizsgálat és korrekció azért is elengedhetetlenül fontos, mert jobbára a prédikáció az egyetlen fórum, ahol a pap felnőtt híveit oktathatja, keresztény tanítással táplálhatja, — evan- gelizálhatja. Ezért oly nagy felelőtlenség a vasárnapi és ünnepnapi homiliákat „üresjáratúvá", unalmassá vagy csak a „vájtfülűek" kedvét kielégítővé szűkíteni. Egy már idősödő plébános minden vasárnap szentbeszédét felvette magnókazettára. Visz- szahallgatva gyönyörködött prohászkás stílusában, hanglejtésében, szóvirágaiban. Az önkontroll öntetszelgéssé lett, amiről aztán hallgatói is értesültek. Volt, aki mosolygott rajta, de volt, aki évek hosszú során át bosszankodott miatta. Komoly önkritikával, esetleg elfogulatlan paptestvérek vagy hívők segítségével e három alapvető szempontra mindig választ kap az igehirdető: vajon csak moralizál-e, vajon serkent-e döntéshozatalra, és vajon teremt-e közösséget. A tapasztalható sikertelenségek ellenére is igaz Seneca megállapítása: „Rossz termés után is kell újra vetni; egy év bő aratása gyakran behozza mindazt, ami a terméketlen föld makacs meddősége folytán elveszett" (81. lev.). Irodalom: II sacerdote oggi, il religioso oggi, Congr. Intern, di Sacerdoti a Religiosi, Citta del Vaticano 1982. — Rudolf Bohren, Prophetie und Seelsorge, Neukirchener Verlag 1982. — Friedrich Wintzer, Praktische Theologie, Neukirchen-Vluyn 1982. p. 81—115. — Wolfgang Fenneberg, Wie heute predigen? Gott und sein Reich in der Verkündigung, in Verkündigung und Evangelisierung, Herder, Wien, 1984. p. 82—89. —Vittorino Messori—Joseph Ratzinger, Rapporto sulla fede, Ed. Paoline Torino 1985. 120
