Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Pákozdi István: A prédikáló pap
Jézus igehirdetésében Isten országa mint ígéret mindig központi helyet kap. Az Igazság napja már megvirradt, nekünk csak be kell fogadnunk ezt a fényt. Jézus nem azt mondja: ti legyetek a föld sója, a világ világossága, — ő határozottan kijelenti: ,,Ti vagytok a Föld sója ... Ti vagytok a világ világossága ..." (Mt 5,13). Ezért olyan újszerű és hatásos a Mester szava: nem moralizál, hanem pozitív ígéretet tesz, mintha ezt mondaná: Vagytok ti olyanok, hogy ha én is, ti is akarjátok, akkor úgy világít majd a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, a mennyei Atyát magasztalják (vö. Mt 5,16). Ez a hang biztató, reményt nyújtó, bátorító. Szent Pál ugyanígy prédikál. Mivel saját életében már megtapasztalta Isten rendkívüli adományait, bizalmát iránta, azt ő is tovább akarja adni a rá bízottaknak, a reményteleneknek. Ezért mondja a korintusiaknak: „Nem tudjátok-e, hogy Isten temploma vagytok és Isten Lelke lakik bennetek?" (1 Kor 3,16). Ez nem pusztán „fölültitulálás", behízelgés, hanem a helyzet átértékelése: jobb, ha egy meglevő ideálhoz kell alakulniuk, mintha hibáikat korholná. Az ilyen igehirdetés erőt ad ahhoz, hogy a problémákkal szembenézzenek és azokat meg is oldják. A mai szónok is akkor jár el helyesen, ha Isten országának ígéretét előbb maga felismeri, majd fölragyogtatja az előtt a hallgatóság előtt, amely nem különb és nem is rosszabb a ko- rintusinál, vagy éppen Jézus hallgatóinál. A prédikáló pap sokszor kerül abba a helyzetbe, mint a tanulatlan, mégis intelligens édesanya, aki öt gyermekét taníttatta, újra meg újra biztatva őket: „Te képes vagy rá!" Maga se tudta, mire, de valahol a szíve mélyén hordozta gyermekeinek jövőtudatát, ami azután ilyenfajta bátorításra sarkallta. A prédikáló pap ennél sokkalta nagyobb remények birtokosa, amit nem cserélhet fel moralizáló pesszimizmusra. Talán nem is tudja, mégis vannak sokszor egészen mindennapi szavai, amelyek azonban Isten országának ígéretén alapulnak, ezért kimondhatatlan bizalmat árasztanak. Az emberek évtizedek múltán is visszaemlékeznek rá, mert egykor reménytelennek tűnő helyzetben Isten ígéretét tolmácsolták. Előírások, kötelességek, erkölcsi intelmek mindezt aligha érnék el. A mai prédikációnak — talán jobban, mint bármikor — bizalmat, reményt, perspektívát kell nyújtania. A fő cél mindig a bennünk bontakozó Isten Országába vetett hit megszilárdítása: Te, XX. századi ember képes vagy rá . . ., — Te, szétforgácsolt idejű, kifáradt, céltalan ember, remélj, mert van Istennek számodra is ígérete..., — semmit sem kell feladnod, veszettnek hinned, Isten számít rád . . . A prédikálás igazi művészete az, ha a szónok át tudja értelmezni a jelen szükséget, szembe tudja vele állítani Isten örök terveit, a megváltás ma is igaz és hatóerővel rendelkező valóságát, és végül oda tudja irányítani hallgatósága figyelmét, ahol az Isten cselekedni akar. ISTEN ORSZÁGA DÖNTÉS. Gyakori kifogás a mai prédikációk ellen: felszínesek, langyosak, „ártalmatlanok". Ha a vasárnapi prédikáció után megkérdezünk egy jó keresztényt, milyen volt: „Hát csak megvolt . . .", vagy „Unalmas volt. . ." lesz gyakran a válasz. Miért? — azért, mert nem volt benne semmi fontos, olyan, ami „életről-halálrói" vagy jelentős döntésről szólna. Hidegen hagy, meg sem érint, elfolyik és még annyi sem maradt belőle, hogy egyáltalán miről is volt szó. A jó prédikáció sava-borsa az áldás és átok közti döntés „kikényszerítése". Nem hiába volt az ószövetségi beszédeknek is ez a sarkpontja (vö. Mtörv 11,26). Vegyünk egy egyszerű példát: ha az igehirdető a vasárnapi misehallgatást tűzi ki beszéde témájául (bár a választás nem a legszerencsésebb, mert ez következménye a már bennünk élő Isten országának), akkor csak abban az esetben ér célt, ha sikerül bemutatnia: a vasárnap ily módon való megünneplése a beszéd hallgatójának saját boldogságával, az „áldás" megtapasztalásával függ össze. Ha nem így tesz, akkor az számára „átok”. Ha mindezt nem sikerül egzisztenciális módon az „áldás-átok" szinten megértetni, akkor a prédikáció elmegy a hallgatóság feje felett. — Ha egy beszéd nem ilyen alapállásból indul ki, akkor az „langyos" marad s végeredményben azt sugallja, hogy a hallgatók nem felelősek tetteikért. Ebben az esetben pedig minek Isten Igéjét hirdetni? A nehéz helyzetekről szóló prédikációk azért lehetnek értékesek, mert az „áldás" annyira áhított érzését teremtik meg, rámutatva a nett) kívánatos helyzet „átkos" valóságára, s egyben kiutat mutatva, reményt ébresztve, pozitív megoldási lehetőséget kínálva. 118
