Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 2. szám - FÓRUM - Széll Margit (összegyűj.): Vélemények és vallomások az igehirdetésről

Az igehirdetés az evangélium örök örömhírének közvetítése az adott kor embere számára. Megragadó, megszólító, megtérésre hívó üzenet; indítás, vezetés, irányítás; megnyugtatás és nyugtalanítás; bünbánatra indítás és vigasztalás. Nagyhatalmú és fenséges szó, kimondani csak mélységes alázattal szabad, tudva, hogy Isten ,,cserépedénybe" rejti kincsét; ez a cserépedény az igehirdető, vele, általa szólal meg az üzenet.

Mindig voltak és lesznek nagy igehirdetök, akikhez felekezeti különbségektől függetlenül tömegek zarándokolnak; de voltak és lesznek, akiknek a papi feladatok közül nem a prédikálás karizmája adatott meg — ám kétségtelen, hogy a leggyarlóbb igehirdetés is üzenetet hordoz, és a Szentlélek kegyelméből ajándékká válhat a hallgató számára. Feltéve, hogy a hallgató elég alázatos szívű ahhoz, hogy a prédikációban Isten üzenetét lássa, nem pedig bírálandó műremeket. De ha nem alázatos szívű? Vagy nem annyira, hogy a bíráló hajlandóságot elnémítsa magában?

Van jogos bírálat is. Nem Isten szavát illeti, hanem a közvetítőt és a közvetítést: vannak alap- követelmények, amelyek akkor is kötelezőek, ha tudván tudjuk, hogy nem terem minden bokorban egy-egy nagy hitszónok. Mert lehet a prédikáció műalkotás is, csiszolt kristály pohár, ötvösremek; próbája az idő, az ilyen alkotás nem évül el; ha évek múlva kötetben olvassuk, akkor is megragad, szíven üt, minél több idő telik el elhangzása óta, annál időszerűbbé válik. De ha művésszé nem is, ,,jó mesteremberré" minden igehirdető válhat, gyakorlat és felkészülés kérdése csupán. Utóbbihoz hozzátartozik a textusban való elmélyülés és a művelődésre való készség, nyitottság, érdeklődés, elvégre kortársakhoz kell eljuttatni az üzenetet, ez pedig lehetetlen az ő életkörülményeik, tudatviláguk ismerete nélkül.

Összetartozik az igehirdetés a pasztorációval is: a hívek alapos ismerete megkönnyíti a személyhez szóló üzenetközvetítést. Manapság azonban a leglelkiismeretesebb pasztoráció mellett sem ismerheti minden hallgatóját a lelkész, és gondolnia kell arra, hogy szava az „idegenek" számára is befogadható legyen. Alapkövetelmény az anyanyelv megbecsülése is. A szószék messzire világít: onnan csak tiszta, szép, romlatlan nyelven szállhat a szó. Isten szava: méltó köntösre van szüksége. Amint Reményik Sándor írta: „Nem illik daróc főpapi talárhoz, s királyi nyelvhez koldus dadogás".

Amint a templomépítésben, az igehirdetésben is stílusok váltják egymást. Szent Ferenc énekelt és táncolt miközben prédikált, tehette, az ő szuggesztív lénye és hallgatóinak déli temperamentuma ezt is elfogadhatóvá tette. A barokk oltárok ornamentikája, a képek és szobrok mozgalmassága fellelhető a kor egyházi retorikájában is. Volt racionalista korszak is, igehirdetés ürügyén gazdasági szaktanácsadás, mezei szorgalomra biztatás; a hívek unták, aludtak; a finn evangélikusoknál „álom-kántorok" jártak fel-alá a sorok között, hosszú botjukkal enyhén kupán legyintve az alvókat. Az „ébredési mozgalom" nem véletlenül nyerte nevét: olyan változást hozott, mely után már nem volt szükség álom-kántorokra.

Napjaink stílusa egyszerű és világos. A mai ember nehezen hordozza el a hatalmas körmondatok gondolatíveit, de még azokat is inkább, mintsem a mű-modernség végleteit. Az igehirdetés nem attól lesz korszerű, ha matematikai képletek, műszaki kifejezések kerülnek bele, még kevésbé, ha a jassznyelv kiszólásainak próbál polgárjogot biztosítani. A szószék: szószék. Akkor is az, ha a mai igehirdető már nem használja a 4-5 méteres magasságba emelt tornyocskát, hanem a hívekhez fűző közvetlen kapcsolat érdekében lejön az oltárlépcsőre állított pulpitushoz. Akárhonnan szól is a pap, az a hely, ahol áll: szószék. Oda a csőlakók nyelvét még idézetképpen sem lehet elvinni. (Más kérdés, hogy e nyelv ismeretére — még használatára is! — szükség lehet a csőlakók, kallódók misszionálásakor.) De a világos, szabados fogalmazás kötelező.

Ezt várja a mai hallgató, akiről egyáltalán nem bizonyos, hogy már hívő. Lehet, hogy csak közeledő, érdeklődő, keresgélő. Vonzza egy szeretett nagyszülő emléke. Menekül az élet kietlen céltalansága elől. Szeretne azok közé tartozni, akik Istennel járnak, mert talán már megtapasztalta szeretetüket. Hallott róla, hogy ma is vannak nagytudású emberek, akik hívők, hit és tudás tehát nem áll szemben egymással. Nem kell magyarázatot keresnünk, a közeledők jönnek, mert a Szentlélek megszólította és elindította őket. Ezeket a leendő híveket nem szabad elriasztani, üres szívvel útnak engedni, sem pedig homályban hagyni. Ami magától értetődően természetes volt azok számára, akik 12 éven át, heti két órában tanultak hittant, az korántsem felfogható a teljesen kívülálló számára. Elsősorban hozzájuk (is) szólnak a katechetikai prédikációk, de szükséges, hogy az egyszerű, dísztelen, tanító jellegű igehirdetés is átforrósodjék az igehirdető hitétől, belső meggyőződésétől, érzelmi erejétől.

„Simon, Jónásnak fia, szeretsz-e engem?" — „Te tudod Uram, hogy én szeretlek téged!" A jó igehirdető Krisztusra mutat, és kimondja ezt a vallomást, mert ezen áll vagy bukik minden.

(Összegyűjtötte: Széli Margit) Bozóky Éva író