Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - KÖRKÉP - Zauner, Wilhelm - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Milyen nyelven beszéljünk?
KÖRKÉP X Wilhelm Zauner MILYEN NYELVEN BESZÉLJÜNK? Csodálatosan hangzik az ígéret: ,,Ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok. Abban az órában megadatik nektek, hogyan beszéljetek. Mert hisz nem ti fogtok beszélni, hanem majd Atyátok Lelke szól belőletek" (Mt 10,19—20). Ezt az ígéretet arra az esetre kaptuk, ha hitünk miatt bíróság elé állítanak, vagy helytartók és királyok elé hurcolnak bennünket. A mi problémánk viszont az, hogy nem bíróság elé állítanak bennünket, hanem az ambóhoz. Nem helytartók és királyok elé hurcolnak bennünket, hanem osztályok és tanfolyamok elé. Olyan jegyesekkel kell elbeszélgetnünk, akik nem akarnak az egyháztól semmi mást, csak egy szép esküvőt; olyan szülőkkel, akik gyermekeiket a keresztség által föl akarják vetetni abba az egyházba, amelyből ők maguk kiléptek; temetéseken olyan közönség előtt kell beszélnünk, amelyik nem hisz a halál utáni életben. Újságolvasók, rádióhallgatók és tévénézők bírósága előtt állunk. Áruházak, bankok és villamosvonalak megnyitására cipelnek bennünket. Az erdők pusztulásáról rendezett nyilvános vitára udvariasságból meghívják a plébánost is. Kínlódás a nyelvvel . . . Hogyan beszéljünk, és mit mondjunk ilyenkor? Ügy látszik, mintha ezekre az esetekre nem állna az ígéret. Szavaink sokszor idegenül és formálisan csengenek. Olykor nagyon tehetetlennek érezzük magunkat, amikor megpróbáljuk közvetíteni azt az üzenetet, amely ott az előadóteremben olyan világos volt előttünk, s abban a meditációs közösségben is oly mélyen a szívünkbe hatolt. Az a feladatunk, hogy ,,a pogányoknak hirdessük Krisztus felmérhetetlen gazdagságát" (Ef 3,8). De amit mi tudunk hirdetni és nyújtani, azt nagyon sokan egyáltalán nem tartják gazdagnak. S úgy állunk ott az evangéliumi üzenettel, mint egy köteg forinttal egy nyugati bankban: nem szívesen, s valami szégyenletesen alacsony árfolyamon váltják be, nem sokat ér a nyugati gazdasági életben. ... és elkedvetlenedés Sok lelkipásztor elvesztette már a kedvét, s azt mondja: Üzenetünk nem éri el a célját. Nem egy közülük az azonosan gondolkodók kis körébe menekül: ott még elismerik. Mások fokozzák erőfeszítéseiket, és olyan stresszbe kerülnek, amely még jobban tudatosítja bennük erőfeszítésük eredménytelenségét Nem ritka az az eset sem, hogy a lelkipásztorkodásban működők elvesztik identitásukat: az üzenet idegen lesz magának az üzenethozónak is. Helyzetüket olyan- nek látják, mint Jeremiás: „Rászedtél, Uram, s én hagytam hogy rászedj; nevetségessé váltam napról napra” (Jer 20,7). Hogy lehet élni ilyen feszültségben, ilyen teher alatt? Hogyan szerezzük vissza az igehirdetés örömét? Hogyan tudjuk megoldani ezt a nyelvi nehézséget? Nehezen közvetíthető üzenet Talán segít már annak a belátása is, hogy igehirdetésünk küzdelmes voltának az oka nem csupán abban rejlik, hogy ügyetlenek vagyunk a megfogalmazásban. Sokkal inkább abban, hogy idegen test az maga, amit hirdetnünk kell. Az nem illik bele a rendszerünkbe, az nem illeszkedik bele hézagmentesen a gondolkozásunkba, gazdasági és politikai gondolatmenetünkbe. Üjra meg újra szétveti azokat a teológiai építményeket is, amelyeket nagy fáradsággal fölhúztunk. Vallási érzelmeinket is irritálja, pedig azok oly kedvesek és meghittek számunkra, s már oly közel éreztük magunkat bennük Istenhez. ,,A megfeszített Krisztust hirdetjük: ő a zsidóknak botrány, a pogányoknak oktalanság" (1 Kor 1,23). Krisztus nem illik bele sem a zsidóságba, sem a pogányságba; sem az akkoriba, sem a maiba. Ö mindenütt idegen, botrányt okozó, túlságosan nagy. Gondolatait nem lehet simán beilleszteni a mi gondolataink építményeibe. Az olyanféle mondatok, mint pl. „csak az igazán emberi, ami keresztény", arra csábítottak bennünket, hogy Jézus tanítását valamilyen kifinomult humanizmusnak állítsuk be. Ami a taní103
