Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Cserháti József: A keresztény egységmozgalom a húszéves zsinat mérlegén
van szó: ameddig a keresztény egység nincs helyreállítva, képtelenek vagyunk meggyőző közös cselekvésre és ha nincs hitegység, életegységet sem tudunk teremteni. Az ökuménizmus minden egyházi reform része, alaptétele és feltétele XXIII. János pápa a zsinat számára hármas célt jelölt meg: a zsinatnak elő kell segítenie az egyház belső megújhodását; a belső erkölcsi és lelki megerősödés után az egyháznak a velünk távol levő testvérekhez kell fordulnia példamutatóan azzal, hogy újuljanak meg ők is lelkileg és jöjjenek az egyház közösségébe; az így belülről felfrissült és kifelé kitárulkozó egyház hatással kell, hogy legyen a világra, vagyis a nem keresztény felekezetekre, a vallásnélküli tömegekre és az egész emberiségre. A zsinat hármas célkitűzésének tudatában az 1985- ös rendkívüli szinódus megvizsgálja, mi történt az elmúlt húsz év alatt az egyházi reformok területén. (Számunk kéziratanyagát 1985. november 15-én zártuk le.) Rómában a nehézségek és meg-megállások ellenére tovább vállalják a nagy célkitűzést: Krisztus egyetlen egyházának megtalálását, az egyházi élet biblikus újrakezdését és a jövő útjára való állítását. II. János Pál pápa 1985. szeptember 29-én a Szent Péter téren több tízezres tömeg előtt mondotta: ,,A zsinat az ökuménizmus terén mérföldkövet jelentett". Igaza volt Yves Congarnak, a neves francia zsinati teológusnak, amikor felkiáltott: az Ökumenizmusról szóló zsinati határozat nemcsak írás, hanem valósággal „ökuménikus tett", azaz a kereszténység sorait összefogó új erő és reménysugár. A legegyszerűbb elemzés is arra mutat rá, hogy az Ökumenizmusról szóló zsinati határozat az egyházon belül a zsinati megújulás dinamikus középpontja lett, így is mondhatnók: alapfeltétele vagy előfeltétele minden más egyházi reformnak. Aki a keresztény egység helyreállítását nem tartja a legfontosabb feladatok egyikének, az kétségbe vonja a keresztény megújulás értelmét mert a kereszténység nagy botrányát: a megosztottságot kívánja fenntartani. Jézus Krisztus csak egyetlen egyházat alapított. Ezt az egyházat az emberi gyengeség, gyűlölködés, széthúzás és szembefordulás szétszakította. Nem csoda, hogy az ökumené szükségességét elsősorban a missziókban fedezték fel, mert itt tették fel a kérdést: milyen Istenük lehet a keresztényeknek, ha képviselőik ellentétes nézeteket vallanak? A huszadik század végén elérkezett az ideje annak, hogy a szétszakítottság sebét, mint égető parazsat érezzük. Egyetlen hiteles lépést sem tettünk a világ nagy kérdéseinek megoldása felé, ameddig a keresztények testvériségének megvalósítása érdekében nem tettünk meg mindent, amit a lelkiismeret és a közös felelősség követel tőlünk. Mi, keresztények, hogyan merjünk szót emelni a világ bajainak orvoslása, a béke biztosítása, az emberi, társadalmi, politikai együttműködés elősegítése érdekében, ameddig nem nyújtottuk kezünket előbb a keresztény testvérek felé, hogy a világnak példát adva segítsük leépíteni az előítéleteket, a téves beállításokat; keressük a közös igazságokat, fedezzük újra fel a nagy emberi értékek megváltó erejét. Ezeket hangsúlyozta II. János Pál pápa 1985. október 5-én, a katolikus egyház és az Egyházak Ökuménikus Tanácsa vegyes munkacsoportjának 28 tagja előtt. A világ nagy kérdései megoldást sürgetnek — mondotta a pápa — és nem szabad elfelejtenünk, hogy a problémákat a hit, a szekularizáció, a kultúra és a béke témáit is érintve kell megoldanunk. Az ökumenikus mozgalom feladata, hogy elősegítse az egység felé vezető út megszilárdulását nemcsak egyházak vonatkozásában, hanem a világ általános megbékélésének előmozdításában is. Az ökuménizmus meggyöződéses hívei Ha a korábbi évek, de különösképpen az elmúlt húsz év ökuménikus fáradozásait, a felekezetek külön munkáját és egybefogását összevetjük, háromféle magatartást vagy megnyilvánulást állapíthatunk meg. Egyrészt mindkét táborban látjuk az ügynek elkötelezett hívőket, akik minél előbb szeretnék eltávolítani az akadályokat, főleg abban a vonatkozásban, hogy a keresztények végre a közös asztalhoz, az Úr asztalához is járulhatnának. Ez a lelkesedés őszinte lelki mélységből fakad, ezért sohasem szabad e téren egyoldalúan a túlzásokra felfigyelni; inkább a közös sorba kell beállni, — amennyire ez csak lehetséges — és az ökumené alapját, a Krisztussal való találkozást kell megvalósításhoz segíteni. — E lelkes hívek6
