Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Cserháti József: A keresztény egységmozgalom a húszéves zsinat mérlegén
kel szembenállnak azok, akik semleges magatartást kívánnak tanúsítani. Azt állítják, hogy az ökumené terén megnyugtató eredményekhez sohasem fogunk eljutni, ezért inkább fogadjuk el a mostani állapotot, mintsem hogy továbbra is nehézségeket okozzunk egymásnak. Azt vallják, hogy már az is elegendő és megható, hogy bizonyos „belső egységet" elértünk, mert — szerintük — a külső egységről végleg le kell mondanunk. Ha az ilyen magatartás önmagában lehetséges is, semmiképpen sem oldja meg az ökumé- nikus feladatot és nem tesz eleget az ökuménikus felelősségnek. Valóban van ilyen törekvés: „idáig és nem tovább", és ennek képviselői szeretnek arra hivatkozni, hogy az új római törvénykönyv, a kódex is mintha ezt igazolná; figyelmezteti ugyan a püspököket arra, hogy az egyház ökuménikus elkötelezettségének tegyenek mindenben eleget, de a feladatok körülírásában mintha megelégedne, az eddig elért eredményekkel. Nem találunk biztatást a továbbhaladáshoz, (gy érthető, hogy protestáns körök ebből arra következtetnek: Róma az eddigieknél nem is kíván tovább menni. A kódex valójában óv a szélsőségektől és az „ökumenikus progresszivizmus" túlzó híveit tartja szem előtt, akik saját felelősségükre kívánják siettetni az egyesülés ügyét. A „nyugtalanok" nehézségeket idéznek elő, mert részben már elővételezik mindazt, amit a mozgalomtól elvárnak, amiért valóban mindannyian imádkozunk, de egyelőre még nem értünk meg belülről annyira, hogy velük egy sorba tudjunk állni. Az „üdvösséghozó nyugtalanság" hívei a felekezetek között eltérő hitigazságokat saját belátásuk szerint kívánják magyarázni és egyensúlyba hozni. Ezek olykor egyházi rendelkezés vagy engedély nélkül közös eucharisztiát is ünnepelnek és azzal nyugtatják magukat, hogy ez is megengedett, mert az egyház új életének kibontakoztatására belső feszültségekre is szükség van. Ha ezeket katolikus vagy protestáns oldalról felszámoljuk — mondják a „progresszívok" —, elveszítjük Krisztus evangéliumával a kapcsolatot. Követőik egyre inkább azt igazolták, hogy nem lehet a régi értelemben új reformációt felvonultatni, mert nem annyira a funkciók és a gépezet kijavítására van szükség, mint inkább a teljes megtérésre, vagyis az újrakezdésre. Vannak azután a lemondásban, megmerevedésben és elnémulásban megrögzött várakozók, akik valamikor talán előharcosok lehettek, de ma már nincs reményük, hogy valamit is el lehetne érni. Passzivitás, közömbösség, érdeknélküliség temeti be ezeket a csoportokat. Azt vallják, hogy helyes álláspont a „leállás", mert ezzel legalább meg lehet szüntetni a mostani nyugtalanságot az egyházakban. Tudatosan elutasítják maguktól az ökumenizmus mindenfajta ügyét, hiszen szerintük ez már nem mozgat meg senkit és semmit. Sokan úgy vélik, hogy a nagyvilág problémái, a társadalmi igazságosság, a béke, a szabadság, a népek egysége, a környezetszennyeződés kérdései, a szegények és gazdagok problémái az igazi nehézségek, ezeket kell elsősorban megoldani az emberiség jövőjének háborúmentes, ütközés nélküli biztosításával, vagyis az általános békével. Ökumenéről beszélni — szerintünk — túlhaladott álláspont, mert sokkal fontosabb ma a gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális egység a keresztények között is, mint a vallás vagy a világnézet egysége. Az ökuménikus dialógus eddigi fontosabb állomásai Az ökuménikus párbeszéd változatlan nagy problémája még mindig a mindkét oldalon jelentkező előítéletek sorozata, amelyek vagy nem engedik meg a nyílt állásfoglalást vagy közeledést, vagy az elért eredményeket igyekeznek lekicsinyelni, jelentéktelenné tenni. Nem katolikus oldalon az utóbbi időben mintha fagyosabb klímaváltozást lehetne megállapítani az ökuménikus törekvések körül. Mintha „antikatolikus” alaphangulat alakulna ki újból, melynek legfőbb okát az egységmozgalom bizonyos fokú lefékezésében vélik látni. — Újabban mintha Róma oldaláról merülnének fel nehézségek és félő, hogy hosszabb időre megtorpanás vagy leállás következik be. Ma is türelmetlenség észlelhető; a római kúria sürgeti, hogy meg kell találni a keresztény egyházak közös struktúráját. Ezt viszont sokan úgy értelmezik, hogy az egységmozgalmat a radikális katolikusok mégis- csak ki akarják sajátítani és az ökumené lényegét a keresztény felekezeteknek a római egyházba való visszaterelésében, a „re- katolizálásban" látják. Ez bántó előítélet! Annak ellenére, hogy az utolsó húsz évet valóban a fel- és a le, az optimizmus és a pesszimizmus hullámai jellemezték, mégis azt kell mondani, hogy az ökuménikus mozgalom kilátásai egyre inkább foghatók lettek és a zsinat ökuménikus határozatát valóban a Szentlélek külön adományának kell tekintenünk.
