Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Cserháti József: A keresztény egységmozgalom a húszéves zsinat mérlegén
TANULMÁNYOK Cserháti József A KERESZTÉNY EGYSÉGMOZGALOM A HÚSZÉVES ZSINAT MÉRLEGÉN Az ökumené aktualitása A keresztény egységmozgalom protestáns oldalról indult el. Akkor született meg, amikor 1910-ben Edinburgban értekezletre gyűltek össze protestáns lelkipásztorok, hogy egységet teremtsenek a különböző tartalmú és színezetű keresztény igehirdetések között, különösen a missziós területeken. Ezután egymásután következtek az egyeztető nagyobb külföldi találkozók, míg 1948-ban Amszterdamban megalapították az Egyházak Világtanácsát, mint a protestánsokat és ortodoxokat egybefogó legfőbb csúcsszervezetet. Mai szemmel nézve szinte érthetetlen, hogy a katolikus egyház miért foglalt el — a hitközömbösség veszélyére hivatkozva — oly sokáig védekező álláspontot. Sajnos, tartózkodó magatartásával negatív színezetben tüntette fel a katolikusok előtt a keresztény egységre való törekvést; nem egyszer meg is tiltották a hívőknek, hogy az ökuménikus gyűléseken részt vegyenek. Csak a II. Vatikáni zsinat hozta meg a szükséges és várt fordulatot. A katolikus egyház most már egyértelmű elkötelezettséget vállalt az egység helyreállítása érdekében; így egyúttal feladta azt a régi elvét, mely szerint az egyház egységének érdekében a más felekezetűeknek át kellene térniök a katolikus hitre. XXIII. János pápa 1960. június 5-én megalapította az Egység Titkárságot, amely később a zsinaton mint külön zsinati bizottság vett részt. Feladata az volt, hogy a katolikus egyház és a külső ökuménikus törekvések között szerte a világon egységet teremtsen. Az Egyházak Világtanácsa most már megfigyelőket küldhetett a zsinatra és a katolikusok részt vehettek az Egyházak Világtanácsa által rendezett Új Delhi-i tanácskozásokon. Az 1962. október 11-én XXIII. János pápa által megnyitott II. Vatikáni zsinaton a protestáns megfigyelők már mint hivatalos meghívottak voltak jelen. 1964. november 21-én született meg a II. Vatikáni zsinatnak az ökumenizmusról, a keresztény egységtörekvésről szóló határozata. Európában, de a világ többi részén is egyre többet beszélünk az emberiség, a világ jövőjéről. Újból és újból nekimerészkedik a jövőbe vetett bizalom és remény is, de valójában, mintha egyre szomorúbbak, fáradtabbak, elkeseredettek, kilátástalanabbak lennénk. Talán így lehetne legjobban jellemezni a világ mai szellemi helyzetét, ennek stagnálását vagy inkább vergődését. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy az egész világon számba veszik azokat az erőket, melyeket be lehetne és be kellene vetni megtépázott lelki és szellemi életünk fenntartásáért és biztosításáért. Szinte magától értetődő lett, hogy ilyen vonatkozásban többet beszélnek ma a vallásról, a vallási közösségekről, az egyházakról is. Úgy tartják ezeket számon, mint őseink hagyatékát, mint életberendezkedésünk egyik fundamentumát. Az egyházak, a keresztény felekezetek egységéről, a nagyobb összefogásáról beszélni ma nemcsak divat, hanem egyszerűen történelmi és etikai szükségszerűség. A keresztény felekezeteknél maradva ma már fogható, jellegezhető ökuménikus tudat járja át a tömegeket. Egyszersmind érezhetők, lemérhetők azok a feszültségek is, melyek az elkülönítettségből, a szembenállásból erednek és a keresztény alapmagatartás mai problémáit vetik fel: hogyan lehetnénk a világ segítségére, ha nem vagyunk egyek, ha nem tudunk közös nevezőre jutni. A keresztény hit hihetősége, életformáló ereje nagyon is függ a keresztény egységtől, mint ahogy a múltban, a századok folyamán is ettől függött. Jézus Krisztus hite nem hihető, ha a keresztények a szétszakítottság állapotában maradnak, ha az egyes keresztény hitfele- kezetek egymással szemben állnak, sőt támadják egymást. Hogyan lehetne jövője annak a hitvallásnak, melynek hihetőségét nem tudjuk igazolni és nem is tudjuk rögzíteni; és hogyan lehetne igaza annak a vallásnak, amelynek követői a világ szeme előtt az igazság nevében támadják egymást, megvetéssel fordulnak el egymástól. A keresztények nagy botrányáról 5
