Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Az örök Élet forrása (Vallomások)
jön a válasz: „Meg ne próbáljam! A beteg soha sincs egyedül.” Mégis megpróbálom, bár szorongva. Találomra megyek látogatási időben. A kórház tele látogatókkal, de az én betegem egyedül van. Sőt: betegtársai mind a folyosón vannak. Sőt: a szobában nem ég a villany, csak a folyosóról beszűrődő fény teremt kellemes félhomályt. A beteg boldog és Jézus is az. Én is, s közben mondogatom: „Kicsoda ez, hogy még ilyen erők is engedelmeskednek neki!?" A szociális otthonbeli áldoztatás sem egyszerű dolog. Megjött a pap, ez is valami kis változatosság az egyhangú napokon, órákban. Jön az áldoztatás, szóval a betegek kapnak valamit. Majdnem mindenki közelít: „igen, ő is áldozni akar." Megdöbbentő élmény. Hát csak ennyi az egész: valami kis változatosság, valami kis ajándék, még ha csak egy falat ostya is? Meg hát persze a pap pár kedves szava, egy kis érdeklődés, utána egy kis édesség. És ez így van akkor is, ha igyekszem magnóval, imával készítgetni elő a lelkeket az áldozásra. Az ember megkérdezi önmagát: megtehetem ezt? Aztán megnyugtat az evangélista: „Jézus látta az embereket . . . s ezt mondta: Szánom a seregeti" Milyen csodálatos szavakl Hát nem szánalomra méltóak ezek a szegény öregek? Hát nem éppen ilyenekért maradt velünk az Űr? Dr. Bán Endre, plébános A JÓ SZÓN KIVOL VALAKI — „OLYANKOR, AKKORI" Jó negyven éve történt, pappá szentelésem előtt pár hónappal, közvetlenül a végső döntés meghozatala előtt. Szép klasszikafilológus jövőről álmodoztam akkor. Merényi Engelbert ciszterci rendtársunk négy-öt éves papként a fronton szolgált. Rövid itthoni szabadsága közben benézett tanulmányi házunkba, a Bernardinumba. Akik éppen otthon voltunk, ámulva ittuk szavait. Egy történetére élesen emlékszem, ami alighanem halálomig egyik legdöntőbb hitélményem marad rajta keresztül nekem is. Igyekszem szavait pontosan visszaidézni: „Borzalmas veszteségekkel járó ütközet után szinte kábultan teszem zubbonyom zsebébe az Oltáriszentséget rejtő kis tasakomat, s indulok a hasonlóan kábult szanitészekkel. A nem katolikus lelkész kolléga, igazán testi-lelki jóbarát, mintegy mindnyájunk tehetetlenségét megjelenítve odaszól: ,Jó neked, te a jó szón kívül mást is vihetsz ilyenkor!' Szíven ütött: én mást is viszek — ilyenkor . . . Valami mást, vagy Valaki Mást? Azt hiszem, akkor nem fogtam fel egészen. Az elesettek között alig találtunk élő sebesültet. Szétroncsolt testek mindenfelé. Az egyik még él, bár a repesz-szilánkok széttépték egész altestét. Fiatal fiú, alig lehet húszéves. Rám néz. Észreveszi parolinomon a keresztet, kezemben a kis burzát az Oltáriszentséggel. Megszólal: „Mindig szerettem . . . Tudtam, hogy eljön!" Egy pillanatig azt gondoltam, hogy rám érti: eljövök őt megvigasztalni, segíteni, amit lehet. De belémhasított az az igazság, amit addig csak elméleti hittételként vallottam: ez a Szentség nemcsak valami, hanem Valaki, aki biztosan eljön hozzám is .olyankor’, és főként .akkor’! Suttogásából még csak annyit tudtam kivenni: .elsőpéntek .. .’ Csörgött szeméből a könny, több szóra már nem volt ereje. Mutattam neki a Szentséget: Akarja? Le tudja nyelni? Mohón intett a szemével. Feloldoztam, megáldoztattam. lalán egy percet élt még. Nem tudom, mit éreztem akkor, csak olyasmit, amilyet addig még soha. Az egyik szanitész emelt fel. Nem kérdezte, hogy mi bajom. Úgy látszik őt is megérintette valami (vagy Valaki?). — Napokig hatása alatt voltam, és még ma sem tudom felejteni. Különösen, ha misézem, áldoztatok, vagy egyáltalán . . ." Itt viszont Engelbertünk szava akadt el. Kínos csend után valaki más témát vetett fel, de a jótékony „nyomottság” megmaradt bennünk, akik ott voltunk akkor. Bennem — és ezt az Űristen nagy kegyelmének tartom — ma is él. És hiszem, hogy az a melegszívű jótestvérünk, aki ezzel az élménnyel megajándékozott, földi életének keresztútján „olyankor" is (börtönében), és „akkor" is (halála óráján) erőt merített ebből a valamiből, illetve Valakiből. — (Megvallom, földi életében én elmulasztottam ezt az élményt neki megköszönni. Halála óta egyre többször és egyre hálásabb szívvel teszem.) Dr. Kerekes Károly teológiai tanár 121
