Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Az örök Élet forrása (Vallomások)
„HÁLAADÁS" Ezt jelenti magyarul a görög „Eucharisztia" szó, amellyel az Oltáriszentséget is jelöljük. Ennek immár több mint hatvan éven keresztül oly sokszori vételéért szeretnék hálát adni ezzel a kis írással, mely nem teológiai tanulmány, hanem szubjektív visszaemlékezés kíván lenni. Első szentáldozásom benyomásaira nem emlékszem pontosan, de azt tudom, hogy nagyon komoly esemény volt számomra. Nemcsak hitoktatóm, édesanyám is felkészített s őszinte hittel hittem, hogy az Úr testét veszem magamhoz. De hogy milyen volt lelki-érzelmi magatartásom ennél az eseménynél, nem tudom már. Bizonyára nem lehetett könnyű felfognom — nem azt, hogyan lehet jelen Jézus a kenyér színe alatt: ezt a legnagyobb elme sem foghatja fel, — de azt, mit is jelent számunkra Krisztus kenyérbe (és borba) öltöző szeretete, hiszen első látásra mintha inkább kisebbítené az Úr méltóságát a nyelvünkre helyezett ostya színe alatti imádása. Akkor valószínűleg nem sokat töprengtem ezen. — Kénytelen voltam töprengeni rajta később, amikor már mint felnőttet rövid kisegítésre bevontak 13—14 éves gyerekek bérmálás előtti oktatásába s azt kellett nekik magyaráznom, mit is kapunk a szentségekben. Hát persze, kegyelmet. S mi a kegyelem? A gyerekek nyelvén úgy próbáltam elmondani, hogy lényegében szeretet, Isten irántunk való szeretete, mely megszentel és segít minket, hogy mi is tiszta szívből szerethessük őt és egymást. Miért kell ehhez külső jel — ez volt homályos előttük — hiszen Isten mindig szeret minket, Jézus szeretete és maga Jézus is mindig jelen van, nemcsak a szentáldozásban, a szentségekben. Hirtelen ez jutott eszembe s ezt mondtam a gyerekeknek: édesanyátok is mindig szeret titeket, még akkor is, ha rosszalkodtok (bízva megjavulásotokban), s ezt tudjátok is, de ügye, amikor megcsókol, akkor jobban érzitek ennek a szeretetnek a jelenvalóságát, belétek áramlását. Jézus is mindig szeret minket (még mint bűnösöket is), de a szentáldozásban megölel, megcsókol s ez olyan nagyszerűi Amikor a szentáldozáshoz járultok, gondoljatok Jézus csókjára, érezzétek át annak valóságát s igyekezzetek lélekben viszonozni. Ilyesmit mondtam zavaromban kis tanítványaimnak. Tudom, hogy a kegyelemnek, a szentségeknek nem pontos meghatározását kapták, de talán felfogóképességükhöz, fantáziájukhoz mérten mégis olyasmit, ami közelebb vitte őket a szentáldozás, a szentségek jelentőségének a megértéséhez. Azóta, bevallom, én magam is fel szoktam idézni szentáldozásaim alkalmával ezt a képet: Jézus belép hozzám, én leborulok, hogy imádjam, ő pedig odalép, felemel, magához ölel és megcsókol jobbról, megcsókol balról. Es — bármilyen méltatlan vagyok is erre — felszólít, hogy én is öleljem meg s adjam vissza a csókját. Uram, ne engedd, hogy valaha is Júdás-csók legyenl Először megdöbbentem bizalmaskodásomon. Megkérdeztem egy jeles teológust, aki így válaszolt (lehet, hogy nem személyesen írta a választ, de az nem méltatlan hozzá): „Szent szeretet, szűz szeretet, ünneplő, derűs szeretet.. . meri megcsókolni Istent, bizalommal, mindig hűn" (Szent Bernát: Amor Sanctus, Babits ford.). Ilyen biztatás ellenére mégis mindennap megrendít az Eucharisztia vétele. Nemcsak méltatlanságomnak vagyok tudatában (bűnre hajló természetünkl), de annak is, hogy felfoghatatlan csoda történik előttem a szentmisében. Csak az ész gőgjéről való lemondás segít elfogadni az Eucharisztia mindennapos csodáját. Úgy kell hát közeledni a Titokhoz, hogy valóban „pótolják a rest érzéket a merész hit szárnyai!" (Szent Tamás—Babits M.) Es engedtessék meg ezzel a himnusszal kapcsolatban egy el nem múló élményemet felidéznem: csaknem 30 éve a Bruxelles-i világkiállítás katolikus pavilonjában egy kápolnában ki volt téve a monstrancia, s körülötte, félkörben, ott térdeltünk mi, látogatók, minden fajta, nemzetség, minden bőrszín képviselői, nők és férfiak, minden korosztály fiai-lányai, egymás kezét fogva és énekeltük latinul, a „Tantum ergo"-t. Ez a jelenet nemcsak az Eucharisztia fönségét állította elém, de az emberi család egységét is jelezte számomra. A himnusz szavai és a szentségimádá- sok mindig felidézik lelkemben ezt az emlékképet, szemléltetőjéül annak, hogy az Oltáriszent- ség valóban a Szeretet Köteléke, Vinculum Caritatis, ahogy diákkoromban imádkoztuk. Gúthy Andor AZ OLTARISZENTSÉG SZOLGÁLATÁBAN Röviden így foglalom össze életem hivatását: imádni kívántam Jézust és közelében a hála és az öröm töltötte be életemet. Számomra az Oltáriszentségben a föltámadt Jézus Krisztus mint Istenember van jelen a kenyér színe alatt. Életem folyamán több esemény járult hozzá, hogy növelje bennem az Oltári szentség iránti tiszteletet és szeretetet. — Az első ez volt: a családból egyszer valaki nagyon sietett a templomba, mert mint mondta, aznap szentségimádás volt. Elgondolkodtam. Sietnek Hozzá . . .? Otthon is azt láttam, milyen tiszteletben tartották azt az asztalt a szobában, amelyre az Oltáriszent122
