Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Alszeghy Zoltán: Üdvösség a betegségben
A közösség „Hívassa el az egyház elöljáróit”, tanácsolja Szent Jakab levele a betegnek. Semmi se természetesebb, mint hogy a beteg és az öreg családjához, a társadalomhoz fordul segítségért, mert szüksége van rá; nem egyszer sürgetnie kell ezt a segítséget, mert a mai kultúra hajlik arra, hogy a betegséget és az öregséget illetlen dolognak tartsa, amit el kell rejteni, vagy akár el is kell (elejteni, hogy ne zavarja a dolgozó népesség boldog és lelkiismeretlen nyugalmát. A hívő ember érzi, hogy nemcsak a betegsegélyző szervezetek támogatására van szüksége, hanem az egyházéra is, mert Krisztus Urunk gyengéd és erőteljes irgalma az egyház jelenlétén keresztül tárul feléje, testének és lelkének erősítésére. A zsinat utáni egyház kifejezetten elismeri azt a hivatását, hogy megfeleljen ennek a hívásnak, éspedig nem kizárólag azzal, hogy egy pap, sietve és személytelen módon „kiszolgáltatja" a szentséget. Az „Ordo unctionis infirmorum" értékes utalásokat tartalmaz ebben a tekintetben is. Az egyház minden tagjának közre kell működnie a beteg testi-lelki gondozásában. Ezt követeli Krisztus Urunkhoz való hűségünk, hiszen az Úr „szereti a betegeket", földi életében törődött velük (1. sz.), maga is részt vett az emberi szenvedésben (2. sz.), és tanítványai lelkére kötötte, hogy ők is kövessék ebben nyomdokait (5. sz.). De azért is kötelessége az egyháznak a betegekkel és az öregekkel való törődés, mert azok nem haszontalan terhet jelentenek az egyházban, hanem, ha az Ür Jézus szenvedésének és halálának misztériumába merülnek, Isten egész népének hasznára vannak (5. sz.). Az egyház úgy felel meg hivatásának, hogy minden tagja a maga lehetősége szerint lesz eszköze Krisztus szeretetének. A hívó orvosok és betegápolók gondossága (4. és 32. sz.), a gyengélkedők családtagjainak figyelmessége (34. és 37. sz.), a beteglátogatás szép ősi szokásának gyakorlata az élő Krisztust hozza a szenvedő betegágyához. De különösen a lelkipásztorok (a plébánosok, a papok, a diakónusok) kötelessége tanúságot tenni arról, hogy Krisztus és az ő egyháza közösséget vállal a szenvedőkkel. Ennek a tanúságtételnek csúcspontja a szent kenet szertartása, melyben az egész közösség imádkozik a betegért, buzdítja a beteget, a pap személyében, és részt vesz a pap tevékenységében. A szentségnek ezt a közösségi jellegét már a II. Vatikáni zsinat is kidomborította (Lumen gentium, 11. sz.), és az „Ordo unctionis infirmorum” több konkrét javaslatot tesz arra, hogy hogyan lehet a szertartást közösségi jellegének megfelelő módon lefolytatni, és a szent kenetet az eucharisztia ünneplése során, a kórházakban több beteg együttes ellátása által, zarándoklatok alkalmával, a keresztény betegek találkozása révén vagy családi körben, de mindig az egészséges hívők tevékeny jelenlétében és közreműködésével feladni (92—92. sz.). A betegek kenetének ilyen gyakorlata, mely a szentségben találja meg élő középpontját, de minden hívőt mozgósít, és a szenvedők minden szükségletét figyelembe veszi, elsősorban természetesen a gyengélkedőknek és az öregeknek van javára, de az egész egyháznak is hasznára van. Az egyházi közösség ebben a gondoskodásban önmagára talál, önmagát építi. A hívők felfedezik és megélik benne egységüket, megerősödik összetartozásuk tudata, elmélyed bennük az a bizonyosság, hogy csak úgy lehetnek Krisztus tanítványai, ha az egyik hordozza a másik terhét (Gál 6,2). De az is tudatossá válik, hogy az egyház nem csak a szolgálati papság viselőiből áll, hanem minden hívőből, akik „az egyház vénei" körül csoportosulva, Krisztus erejéből igyekeznek Krisztust követni, Krisztust a világon jelenlevővé tenni. A kegyelem „Az Úr talpra állítja a beteget", ígéri a Szentlélek Jakab levelében azoknak, akik a betegek kenetét hívő és imádságos lélekkel használják. A hívő közösség testi-lelki segítsége, biztatása, tanúságtétele, imádsága már önmagában is segíti a beteget, hogy egzisztenciális válságát megoldja. De az egyház többet vár a kenettől. Rajta keresztül Krisztus ereje szádja meg a beteget, azon a fokon túl, amit a maga, és a körülállók bizalma, buzgósága biztosíthatna. Krisztus „talpra állítja" a gyengélkedőt. Az apostoli közösség emlékezetében élénken jelen van az Úr Jézus kifejező mozdulata, nem egyszer emlékeznek rá, hogy az Üdvözítő a beteg kezét megfogja, a beteget felemeli, talpra állítja, meggyógyítja. így tett az Űr Péter anyósával (Mk 1,31), Jairus leányával (Mk 5,41), az ördöngős fiúval (Mk 9,27). Az apostolok utánozták az isteni Mester gesztusát, ők is kézen fogták és felemelték a betegeket (ApCsel 3,7; 9,41). Csakhogy ők jól tudták, hogy nem „saját erejükből vagy szentségük folytán" érték el, hogy a betegek meggyógyultak (ApCsel 3,12), hanem a „názáreti Jézus Krisztus nevében" művelték a csodákat (ApCsel 3,6), az ő szavuk és érintésük során „Jézus Krisztus gyógyított" (ApCsel 9,34), azért maguk is imádkozva az értünk meghalt és föltámadt Üdvözítő segítségét hívták (ApCsel 9,40). A betegek kenete voltaképpen az Isten ígéreteire hivatkozó, az olajjal való megkenés gesz180
