Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Alszeghy Zoltán: Üdvösség a betegségben
tusában mintegy láthatóvá váló imádság; az imára egy rajtunk kívül álló mindenható és irgalmas, hűséges hatalom felel, és belenyúl a beteg életébe. A kenet magában véve ősi gyógyító eljárás, de a bizalomteljes imádság keretében jelképes cselekedetté válik, mert Isten megígérte, hogy mikor hittel és az egyház szándéka szerint gyakoroljuk, Isten végbe viszi, amit jelent, ti. gyógyító közbelépését. Akinek nincs hite, fejét csóválja ennek a szertartásnak láttára, és mágiáról beszél. A „mágia" szó olyan eljárást jelent, mellyel valaki, meghatározott gyakorlatok, mozgások, jelek alkalmazásával kikényszeríti, hogy emberfeletti rejtett erők teljesítsék az akaratát. A szentségi gesztus éppen ellenkezője a mágiának. A mi szent jeleinknek semmi erejük sincs önmagukban; azért alkalmazzuk őket, mert hisszük, hogy Isten ezeket a jeleket választotta arra, hogy általuk működjék bennünk. Mi ezeket a jeleket alkalmazzuk, nem mintha ezzel Istent segítségünkre kénysze- rítenénk, hanem, hogy ezzel az ő üdvözítő akaratát szolgáljuk. Abban is különbözik a szentség a mágiától, hogy míg a mágiában az anyagi jel önmagában véve hatásos, a szentségben Isten akkor használja a jelet kegyelmi hatása eszközéül, ha nem csak testi mozdulat, hanem az egész személy magatartása, tehát ha a szentség kiszolgáltatója olyan céllal végzi a szertartást, amivel az egyház akarja, ha a szentség felvevője a kegyelem állapotában van, és el akarja fogadni a természetfölötti adományt, amit az egyház a jelben kínál neki. Persze, ha valaki „mágiának" mond minden olyan emberi eljárást, amivel Isten kegyelmi működése van összekapcsolva (pl. az imádságot, az áldást stb.), akkor, ha helytelenítjük is a nem szabatos nyelvhasználatot, ami lényegesen különböző dolgokat ugyanazzal a szóval jelöl, de végre is nem a szavakról cívódunk, és magunk is állítjuk, hogy ebben az értelemben egész sor „mágikus" eljárás szerves része a keresztény életnek. Mindez a katolikus szentségtan keretében világos. A betegek szentségének teológiai problémája az, hogy milyen kegyelmet akar velünk közölni Isten, mikor a pap imádkozik fölöttünk és tagjainkat olajjal keni meg. A kérdés megoldásához szükséges forrásanyagot „L'effetto corporale dell'estrema unzione" című cikkünkben elemeztük (Gregorianum 38, 1957, 385—405). Ha valaki azt ígéri a betegnek, hogy „megszabadítja", „talpra állítja", „meggyógyítja", mindenki úgy érti, hogy a betegség elmúlását helyezi kilátásba: a test beteg, a testet kell meggyógyítani. A Jakab-levéi mondatait az első keresztény évezred nem egy tanítója ebben az értelemben magyarázta. De mikor elméletben is iparkodtak kifejteni, mi történik a pap liturgikus közbelépése következtében, egyre több nehézségre bukkantak. Csodát kell várni a szent kenettől? Azt kell gondolnunk, hogy ha a beteg nem gyógyul meg, hiányzott benne a kellő lelki beállítottság? De hiszen akkor minden esetben a beteget kellene vádolnunk, ha a betegség következtében meghal! Tegyük hozzá, hogy a hívők nem is a gyógyulást várják a szent kenet felvételétől: aki csodára vágyakozik, inkább a lourdesi vízhez, mint a betegek olaja után nyúl. A középkor óta, jórészt éppen ezek miatt az érvek miatt, a betegek kenetének magyarázatában egyre jobban háttérbe szorul a testi egészség gondolata. A trentói zsinat tartózkodva beszél róla, azt tanítja, hogy a beteg „néha", „interdum", megkapja a testi egészséget is, „ha az lelki üdvösségének hasznára válik” (DS 1696). Sokkal jobban hangsúlyozza a zsinat a kenet lelki hatását. A szentség gyümölcse „a Szentlélek kegyelme, hiszen ö az, akinek kegyelme eltörli a bűnöket (ha van még megbocsátásra váró bűn) és a bűnök maradékát, a beteg lelkét fölemeli és megerősíti, amennyiben fölkelti benne az isteni irgalomba vetett bizalmat, úgy hogy a beteg fölbátorodva, könnyebben hordozza a betegséggel járó nehézségeket és szenvedést, és köny- nyebben ellenáll a sarka után leselkedő ördög kísértéseinek" (DS 1696). A Jakab-levéi se gondol csak a test bajára. A levélnek az a szakasza, melyben a beteg megsegítéséről van szó, elsősorban arra akar rávezetni, hogy a viszontagságokban türelmesen várjuk az Ür eljövetelét, a paruziát (5,7—18). A megpróbáltatásban Isten látogat meg bennünket, hogy keresztény életünk teljesen kifejlődjék afelé a teljesség felé, mely az örök életbe torkollik. Ezt nem úgy éri el bennünk a Gondviselés, hogy megment a földi bajtól, hanem hogy erőt ad, amivel a földi bajt teljes létünk kibontakozására használjuk. Azért a „gyógyulás" ígérete a levélben közvetlenül nem a kenet alkalmazásával van összekapcsolva, hanem mint a bizalomteljes imádság gyümölcse jelenik meg: „imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok”. A kenet eredménye, hogy „ha (a beteg) bűnöket követett el, bocsánatot nyer", és hogy „a hitből fakadó ima megszabadítja a beteget"; de ez a megszabadítás, megmentés, nem azonos a gyógyulással: a „sozo", megmentek ige a katolikus levelekben rendesen, és a Jakab-levél- ben mindig, a lélek megmentését jelenti (1,21; 2,14; 4,12; 5,20). Tehát a szent kenet a lélek javát is szolgálja. Azt kell hát gondolnunk, hogy a szentségnek két egymástól független hatása van, egyik a test meggyógyitása, másik a lélek megerősítése és megtisztítása, úgy, hogy a második mindig bekövetkezik, ha a szentség felvevője kellő módon elő van készülve, az első pedig csak akkor, ha az a léleknek is javára válik? Hogyan magyarázzuk a két párhuzamos hatást? Feltehető, hogy a sok fiatalon elhunyt szentnek nem lett volna üdvösséges, ha tovább él? A teológia számtalan utat kipróbált ezeknek a kérdéseknek a megoldására, de egyik megoldás sem látszik teljesen 181
