Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Széll Margit: Az Eucharisztia képei és jelképei
A kenyérszaporítás ábrázolásai, mint már láttuk, nem önállóak, hanem jelképszerűen kapcsolódnak más jelenetekhez. Az emmauszi jelenésnél a tanítványok jézust hálaadó és kenyértörési mozdulatából ismerték lel. A jelenet különösen a későbbi idők kedvelt Eucharisztia ábrázolása lett (Bellini, Rembrandt, Or- rente). Az utolsóvacsora ábrázolásokon általában három mozzanatot emelnek ki vagy azokat kombinálják: a búcsúvacsorát, Júdás árulását és az Eucharisztia rendelését. Először mozaikképeken találkozunk velük (Velence, Ravenna), majd a román és gótikus templomkapuk domborművein jelennek meg (pl. Naumburg, Beilenaves). A legszebbek a szerzetesi ebédlők falára kerültek, hogy a jelenlévők étkezés közben is az Űrra tekintsenek, így a firenzei Santa Croce, San Marco, Ognisanti és S. Apollonia kolostorokban. A refektorium festészet művészi teljességét Leonardo da Vinci: Utolsó vacsorája művében érte el, melyet a milánói Santa Maria déllé Grazié dominikánus kolostor számára készített. Júdás árulását az Eucharisztia rendelésével kapcsolja össze a művész. A háttér fényéből kiemelkedő Megváltó tekintetéből az árulás drámai eseménye és lelkének mérhetetlen szomorúsága tükröződik. A felbolydult apostolok egymáshoz fordulnak, megdöbbenésük mégis csodálatos harmóniába fogja őket össze Jézus mellett. A kép bensőséges emelkedettsége és formai elrendezése mindmáig hat a művészekre (Tizian, Veronese stb.) Első miseáldozatként is szívesen ábrázolják az utolsó vacsorát. Az ilyen képeken jól látható az adott kor eucharisztikus liturgiája. A VI. századi paténa (Washington) gyönyörű domborművén Krisztus és egyik apostola két szín alatt áldoztat. Az ugyancsak VI. századi Codex Rossaniensis miniatúráján az apostolok Jézus elé vonulnak áldozni. Beato Angelico (Firenze) képén Jézus az asztal körül járva két szín alatt áldoztat. Mária és néhány apostol térdel, a többiek ülnek. Signorelli és Van Genf képein Jézus már csak kenyérrel áldoztat, az utóbbinál feltűnő, hogy Júdás pénzeszsákba rejti a Szentostyát, azaz a mester Jézus árulását szentségtörésként ábrázolja. A szentek áldoztafását évszázadokon át megfestették. Közismert Domenichino képe, melyen Szent Efrém megáldoztatja a haldokló Jeromost. (Vatikáni múzeum, mozaikmásolata a Szent Péter bazilikában). Sok változatban tűnik fel Mária Magdolna utolsó áldozása, és az a jelenet, ahol János apostol áidoztatja az idős Szűzanyát. Az egyik legszebb hazai alkotás Maulbertsch képe, melyen Borromei Károly a pestises betegeknek nyújtja az Eucharisztiát (Esztergom). Az „összegező jelenetek" arra szolgáltak, hogy együttesen szemléltessék a Szentírás eucharisztikus tanítását. Az esztergomi Biblia pauperum (XVI. sz.) képén középen látható az utolsó vacsora, egyik oldalon egy püspök áldoztat, másik oldalon a mannagyűjtés. Hasonló elrendezésű a kassai Dóm utolsóvacsora oltára is. Talán a legszebb példája az eucharisztikus hit összefoglalásának az a francia reneszánsz kárpit, mely Bourbon-liliomos hátterével öt képet foglal egybe. Középen, felül látható az eucharisztikus Kenyér (ahogy a franciák szívesen nevezik: le Saint Sacrement, Oltáriszentség), melyet az angyalok imádnak, lenn pedig a két adományozó imádkozik. A felső sorban, külön képeken látható Melkizedek áldozata, az utolsóvacsora, az alsó sorban pedig az előképek: mannaeső és a zsidók húsvéti vacsorája. A nehéz, janzenista időkben, amikor a kegyelmet nem Isten ajándékának tekintették, hanem emberi kiérdemelhetőségéről vitatkoztak, a hivek a szentáldozástól is tartózkodtak (vagy éppen eltiltották őket), nehogy valaki akár hibáján kivül is szentségtörést kövessen el. A szentmisén sem lehettek többé „résztvevők", inkább „misehallgatók”. Ha ezt a jelenséget a maga korába illesztve értékeljük, akkor érthetjük helyesen, milyen erőforrást jelentett a híveknek, hogy „bűnös" létükre legalább az eucharisztikus adorációkon kerülhettek Jézus közelébe. Ekkor kezdődtek az állandó vagy éppen örökös szentségimádások, erre a célra szerzetesrendek is létesültek. Igaz, a szent Kenyeret többé már nem hordhatták magukkal kosárban, a köztük élő, imádásra méltó Krisztust inkább királyuknak tekintették és kijáró tisztelettel trónra emelték, azaz a Szentostyát egyre díszesebb és „méltóbb” úrmutatókba helyezték. A ritkuló szentáldozások helyébe így az eucharisztikus ájtatosságok kerültek. Akik azonban úgy vélték, hogy a hívek lelkében ezzel elválaszthatták az Urat a szentmiseáldozattól, azok tévedtek. Ha a korabeli imádságokat, szentképeket, énekeskönyveket vizsgáljuk, vagy éppen az akkori „szentséges mise" értékét próbáljuk felbecsülni, láthatjuk, hogy a hívek ezeket a „nehéz időket" is bensőséges lélekkel vészelték át. Hogy ki és mikor „méltó—nem méltó" az Eucharisztia vételére, ennek az áldatlan vitának X. Pius vetett véget, amikor hitünk tiszta tanítását, a gyermekek korai áldozását sürgető „Quam singulari" dekrétumában (1910) ezeket irta: „A túlzott elővigyázati módszer (az Eucharisztia vételénél) a janzenisták tévtanának folyománya, akik az Oltári szentséget nem az emberi gyarlóság gyógyszerének, hanem jutalmazásának tekintették. Mindenesetre másképp gondolkodott a tridenti zsinat, amikor a Szentségről azt tanította, hogy az ellenszer, mellyel a mindennapi 90
