Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Széll Margit: Az Eucharisztia képei és jelképei
hibáktól megszabadulunk és a halálos bűnöktől megóvatunk" (Qu. s. dekrétum magyarázata Domenico Jorio bíborostól, 1929). A századfordulón, a bensőséges vallási élet hanyatlásával az eucharisztikus ábrázolások is egyre inkább erőtlenné váltak. A széles körű liturgikus mozgalmak azonban magukkal hozták a „visszatérést a forrásokhoz" és ezek nyomán természetesen az egyházművészet is megújult. Újra hitünk misztériumjellegét hangsúlyozták (elindítója Odo Casel Maria-Laach-i bencés, főleg a ,,Mysteriengegenwart"-felfogásával) és ismét rátaláltak a szimbólumok kifejező erejére. A naturalista, gyakran már gyermekes ábrázolások helyett megjelentek az „újra rajzolt" ókeresztény jelképek, elég Pius Parsch elmélkedési könyveire vagy a beuroni bencések szentképeire gondolnunk. Megújultak a templomi berendezések, a liturgikus ruházatok is egyre egyszerűbb formát öltöttek. Igazoló és megdicsőftő ábrázolások Áttekintésünk is mutatja, hogy az Eucharisztia titka mindvégig „nehéz kérdése" hitünknek. Amikor a Krisztussal való élő kapcsolat helyébe a racionalizáló, értéskereső magyarázatok kerültek, akkor a kétségek nem hogy nem csökkentek, hanem egyre inkább elharapództak. Érthető, hogy nemcsak tanításokkal, hanem erőteljes igazoló ábrázolásokkal, hitvédő jelenetekkel is szembesíteni akarták a kételkedőket. Erről a művészeti jelenségről semmiképpen sem feledkezhetünk meg. Gyakran festették meg Nagy Szent Gergely miséjét, amint a pápa kezében az átváltoztatott Szentostya — egy kételkedő asszony jelenlétében — vérezni kezdett (vö. Dürer, Van Eyck és Sacchi műveit.) A mai nézőt is megrendíti Raffael: Bolsenai miséje a vatikáni Sala di Eliodoróban. 1263-ban egy kételyeitől szabadulni vágyó pap Rómába zarándokolva Bolsená- ban misézett, mialatt a Szentostya vérezni kezdett. A pap megtérten érkezett Rómába és a csodát jelentette IV. Orbánnak. A pápa, akit már korábban Lüttichi Julianna kért az Eucharisztia méltóbb megünneplésére, a csoda nyomán rendelte el az Úrnap ünnepét (nagycsütörtökön Krisztus szenvedése miatt ugyanis az Eucharisztia ünneplése háttérbe szorult). A látványtól a képen jelenlévők megrendülnek, csak a pápa imádkozik nyugodtan, mint olyan, aki hitét nem a csodára, hanem magára Krisztusra épiti. A XV. század végétől, főleg a protestáns úrvacsorái megemlékezés ellensúlyozására egyre többször találkozunk a középkorból ismert „Fájdalmak Férfia” érvelő ábrázolásával. A „Vir dolorum" hazai fametszetén (Szépművészeti Múzeum) a Megfeszített vérének cseppjei mintegy Szentostyaként hullanak a lelkekre, — Az ismeretlen magyar mester alkotásán (Esztergom) pedig a haldokló Krisztus kiomló vérét ke- helybe fogják fel. Mainardi képén, „misztikus prés" alatt látjuk Krisztust, aki önként adja át magát, hogy vérével megváltson minket. Az eucharisztikus jelenlét tagadásának ellenhatásaként jelennek meg az Eucharisztia Diadalát hirdető művek (Dolabella, Velence, Palazzo Dúcaié). Bár az eucharisztikus Kenyér imádását korábban is ábrázolták, — példa erre a velencei Szent Márk templom VII. századi domborműve — mégis ebben az időben érte el teljességét. Rubens mesterművében az Ö~ és Újszövetség eucharisztikus eseményeit a filozófia és a tudományok allegóriáival kapcsolta össze. A kész vázlatok és a képek nagy része elveszett. A madridi Pradóban megmaradt impozáns képén Lüttichi Júlia viszi az eucharisztikus úrmutatót, körülötte pápák, egyháztanítók, kiemelkedő helyen áll Aquinói Szent Tamás. Ma is időszerűen és talán a legméltóbb módon Raffael alkotása, a „Disputa" mutatja be az Eucharisztia megdicsőítését. Nem „vita" ez — ahogy Vasari, a történetíró félreérthetően nevezte el — hanem olyan párbeszéd, mely az emberi szavak dadogását fogja össze alázatos hódolatként a megismerhetetlen Titok előtt. Raffael a titkok Titkát a vatikáni Stanza della Segnatura falára festette, mely alatt a pápák írták alá a különböző, hitről szóló hivatalos nyilatkozatokat és azokat pecséttel látták el. A falkép középpontjában az úrmutatóba helyezett Szentség (az olasz régóta nevezi így: „il Sacramento”) kapcsolja össze a láthatatlan mennyet a földdel. Krisztus a trónon ül, fölötte az Atya, alatta pedig a galamb képében sugárzó Szentlélek vezeti át tekintetünket az Eucharisztiára. Körülötte az apostolok, de ott van ősatyánk Ádám, és Abrahám is. Lenn, az oltár mellett a nyugati egyházatyák (Gergely, Jeromos, Ágoston, Ambrus) és pápák tanítanak, imádkoznak. Feltűnik közöttük Aquinói Szent Tamás, Bonaventúra, Dante és a festő korának számos nagy személyisége is. A kép annyira eleven, közvetlen és reális, mintha csak napjaink hittanitásának változatosságát, sokszínűségét ábrázolná. Ugyanakkor hitelesen tanúsítja, hogy az eucharisztia minden időkben hitünk erőforrása, kulcsa és egyben próbája marad. Irodalom: Dorothea Forstner OSB: Die Welt der christlichen Symbole, Tyrolia, Innsbruck, 1977. — Jajczay János: A művészet hódolata az Eucharisztia előtt, Budapest, 1938. — Joseph Wilpert: Fractio panis, die älteste Darstellung des eucharistischen Opfers, Freiburg/Br. 1885. — Malereien der Katakomben Roms, Freiburg/Br. 1903. — I Sarcophaghi cristiani antichi. Roma, 1929. — Odo Casel OSB: Das christische Kultmysterien, Regensburg, 1935. — Széli Margit: A szeretet ' közösségében, TEOLÓGIA, 1980/1. »1
