Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Gál Ferenc: Az élet kenyere
tének és vérének áldozati adományai hangsúlyozzák, hogy Krisztus az Eucharisztiában létének és életének lényege szerint áldozatként van jelen. Az Úr abban a teljes odaadásban jelenik meg, amelyet az Atya elfogadott. Az Eucharisztia ünneplése során Krisztus felemeli tanítványait életének hatókörébe, annak a Testnek tagjaivá teszi őket, amelynek O feje. Krisztusba beleilleszkedve vesz részt az egyház az O áldozatában, neki alárendelve, benne és vele mutatja be az áldozatot az Atyának. A részvétel elsősorban nem egyéni megfontolás, imádság és elmélkedés révén történik, hanem az élet tevékeny bekapcsolásával, a közösségnek a Fővel való egy- benövésében. Az Istennek bemutatott áldozat az egész Krisztus: a Fő és a Test. így az eucharisztikus ünneplés egésze bekapcsolódik az Űr áldozatába. Az Eucharisztiában ma is Jézus üdvözítő halálának teljes elkötelezettségét kívánó ünneplése történik. Ebből érthető az is, miért van ez a feladat az apostoli tisztség számára fenntartva. Az apostoli megbízatás az eucharisztikus ünneplés vezetésében realizálódik legerősebben; itt lesz valaki a legkézzelfoghatóbban Jézus Krisztus „leiturgosza". Ahol az Úr övéit a leginkább és a legelevenebb módon vonja be életének odaadásába, ott különösen is követelmény a teljhatalmú krisztusi szolgálat. Ezzel nyeri el az eucharisztiának az egyházzal való kapcsolata teljes mélységét; az egyház csak azért létezik, mert Jézus az Atya iránti engedelmességben egészen odaadta magát, mint pap és áldozat. Ennek az odaadásnak csodájáért és ajándékáért az egyház soha nem adhat eléggé hálát az Atyának. Jegyzet: 1. R. Guardini: Der Herr (Würzburg 21938) 501. Ford. Tamay Brúnó Gál Ferenc AZ ÉLET KENYERE Az „élet kenyere", az „élő kenyér" kifejezés csak János evangéliumában (6,48.51) fordul elő, ott is elsősorban magára Jézusra vonatkozik, s csak bizonyos áttétellel arra a kenyérre, amely az ő áldozati teste, vagyis az Oltáriszentségre. Az a tény, hogy sem Pál apostol, sem a szinoptikusok nem használják ezt az elnevezést, mutatja, hogy az apostoli egyházban is volt bizonyos fejlődés az utolsó vacsora titkának megértésében. Lukács viszont az Apostolok Cselekedeteiben hivatkozik arra, hogy a jeruzsálemi keresztények az első napoktól kezdve állhatatosan kitartottak a „kenyértörésben", s azt már saját közösségükben, magánházakban végezték (ApCsel 3,42—46). Miért lett ez központi szertartás és hogyan bontakozott ki a hitbeli megértése? Az egyház későbbi hitére és gyakorlatára az volt a döntő mozzanat, hogy az apostoli egyház hogyan vette át és állandósította azt, amit Jézus megígért és alapított. Erre is vonatkozik az általános szabály, hogy ami a Szentírásban megmaradt, abban egyszerre benne van Isten kinyilatkoztató szava és tette, továbbá az elfogadó egyház hite. Nem kétséges, hogy Jézus igazi megértése a feltámadás, illetve a Szentlélek eljövetele után alakult ki, s erre lényeges hatást gyakoroltak megjelenései. A megjelenések elégséges bizonyítékot nyújtottak arra vonatkozólag, hogy Jézus személyes valóságban áll előttük, de egyúttal már nem tartozik a földi létrendhez, hanem magára öltötte az örök élet formáját. 0 nem „visszajött" a halálból, hanem beöltözött istenfiúi dicsőségébe. A mi világunkban már csak azt mutatta meg magáról, amit az emberi érzékek felfoghattak. Feltámadása győzelem volt a halál és a bűn felett, vagyis az igazi élet kinyilvánítása. Ezért az apostoli igehirdetés így emlékezik meg róla: „Amit szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit kezünkkel tapintottunk ... az élet megjelent. Láttuk, tanúságot teszünk róla és hirdetjük nektek" (IJn 1,1—2). Jézus feltámadása azt hirdette, hogy az Atya irgalommal válaszolt a kereszt eseményeire, a megváltás megtörtént, végbement a kiengesztelődés az ég és föld között, s az élő Isten visszavonhatatlanul magáénak vallja az embert. A megjelenések viszont arra is felhívták a figyelmet, hogy a feltámadt Jézus a keresztre- feszítés nyomait, a sebhelyeket magán viseli (Jn 20,27). Tehát ő volt az igazi húsvéti bárány, akit megöltek, de mégis él (Jel 5,6), s aki elvette a világ bűneit. Azonban minden bizonyosságot átfogott az a tudat, hogy ittléte már csak ideiglenes. Megmutatja magát, de újra eltűnik, őt már nem lehet idekötni. Aki örül látásának, annak így felel: Ne érints, ne tartóztass (görög haptou), még nem mentem föl Atyámhoz (Jn 20,17). Jelenlétének állandósításához a magyarázatot az emmauszi jelenet adja meg: a kenyértörésben ismerik fel, de abban a pillanatban el is tűnik előlük (Lk 24,31). Világos utalás volt ez arra, hogy maga helyett azt a kenyértörést hagyja 83
