Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Gál Ferenc: Az élet kenyere
egyházára, amelyet az utolsó vacsorán bemutatott és amelyet mint az ő „emlékezetét" folytatni akart a hivő közösségben. A pünkösd után megalakult egyház meg is értette, hogy ha vele találkozni akar, akkor ezt az „emlékezetet" kell felidézni az utolsó vacsora színeiben, ö maga eltávozott, de a kenyér és a bor jelképében áldozati teste és vére a mienk maradt. Az emlékezet szót Pál és Lukács őrizte meg. Kétségtelenül ugyanazt jelenti, mint az ószövetségi kifejezés. Amikor megemlékeztek Isten nagy tetteiről, az is tudatukban élt, hogy Isten egész erejével továbbra is népe körében van. Az egyház azonban nem Jézus tetteire emlékezett, hanem őrá, magára: ezt tegyétek az „én" emlékezetemre. 0 tehát nem akart elszakadni övéitől, de azt sem akarja, hogy övéi elfeledkezzenek róla. Istenemberi hatalmával az emlékezésnek természetfölötti erőt kölcsönöz. Olyan emléket hagy, amely őt magát jeleníti meg. Annak is jelentősége van, hogy az emlékezést az étkezés, az étel és ital formájában valósitja meg. Olyan tárgyban és jelenségben, amelyre mindennap szükségünk van, s ami állandó feltétele életünknek. A kenyértörés tehát igazában az ő megjelenéseit pótolta és helyettesítette. Ha a hívők köréje akartak gyűlni és a megváltás gyümölcseiben kívántak részesedni, akkor ezt az emlékezést meg kellett ülniük. Pál apostol kimondja, hogy az egyház Jézus megváltói halálát addig fogja hirdetni ebben a cselekményben, amíg ő újra el nem jön (IKor 11,26). Az egyház élete hozzá lesz kötve ehhez a megemlékezéshez, mert ezzel fog tanúskodni a megváltás mellett. Viszont ugyanakkor kegyelmi életének is forrása lesz. Itt van a magyarázata annak, hogy a jeruzsálemi hívők az Eucharisztiát már magánházakban ünnepelték, jóllehet imádkozni még följártak a templomba. A Krisztus köré csoportosult közösség lényegében már az első napoktól kezdve elszakadt az ószövetségi vallástól, hiszen az ígéret helyett a beteljesülést hordozta. A kenyértörésben visszatekintettek Jézus halálára és feltámadására, tudatosították jelenlétét és tudatában voltak annak, hogy ez az örök élet lakomájának elővételezése. Már csak az volt hátra, hogy ennék a hitnek teológiai fogalmakkal is kifejezést adjanak. A hitbeli megértés két szempontot emelt ki: a szinoptikusoknál és Pálnál az áldozati jelleget, Jánosnál pedig az éltető, kegyelmi hatást. A szinoptikusok és Pál az utolsóvacsora szavait veszik alapul, ahogy azokat az egyházi liturgia ismételte: ez az én testem, amelyet áldozatul adok ... ez az én vérem, amelyet kiontanak a bűnök bocsánatára. Jézus ezt a testet és vért tette le az egyház kezébe, hogy saját áldozata egyúttal az egyház áldozata is legyen. Nem új áldozat, hanem a keresztáldozat megjelenítése. Az egyház ezért a kenyértörésben megélte a maga természetfölöttiségét. Jézus áldozatában itt van megváltó ereje a világ számára. Az egyház azt a testet birtokolja és hordozza, illetve teszi le az oltárra, amely a mi nevünkben is kifejezte Jézus engedelmességét és hódolatát, s ezzel eltörölte az ellenünk szóló védlevelet. Ennek az a jelentősége, hogy az egyház a történelem folyamán mindig közvetíthet: a világ bűnével szemben felmutathatja az áldozati testet és vért, amely mindvégig az Atya előtt való hódolat jelképe marad. így a megváltás ténye állandósul, s az emberiség a kereszt árnyékában él. A halál fenyegetéséhez már hozzá van kapcsolva a feltámadás és az örök élet reménye. Olyan kenyeret veszünk magunkhoz, amely áldozati eledel, s amely a halálon át az élethez vezet. Az Eucharisztia ünneplése az egyház igazi önértelmezése és állandó talpon állása. Hans Urs von Balthasar hasonlóságot lát a bűnbocsátó hatalom átadása és az Eucharisztia alapítása közt. Mindkettő az egyház felvértezése volt természetfölötti hatalommal. Húsvét estéjén Jézus ezt mondta: Vegyétek a Szentleiket, akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer ... Az Oltáriszentség alapítása pedig ezt az ígéretet realizálta: Aki eszi testemet és issza véremet, ann^k örök élete van, és én feltámasztom az utolsó napon. A bűn és a halál legyőzése az élet ígérete és biztosítéka. Amikor az áldozatról beszélünk, nem szabad megfeledkezni arról, hogy Jézus teste a maga meggyötörtségében, vére pedig kiöntöttségében van itt. Abban az állapotban állandósult, ahogy a kereszten elvette a világ bűneit, ahogy vállalta az engedelmességet az Atya előtt és ahogy jelét adta az ember iránt való szeretetének. Ügy is mondhatjuk, hogy úgy maradt itt, mint a földbe hullott búzaszem, amelynek el kell halnia azért, hogy termést hozzon. Éppen elhalásában van a termés biztosítéka. 0 az Atyának, az élő Istennek a kezébe tette le életét, s ezzel a halál új értelmezést kapott. Nem az elmúlás üressége többé, hanem hazatérés lehet Istenhez. Jézus halála, illetve a halál vállalása az élet aktusa volt, s azért a feltámadásban kellett végződnie. Feltámadása után a tanítványok rájöttek, hogy ő magán viselte a földi ember képét és az égi ember képét, mint ahogy a táborhegyi jelenetben is istensége átragyogta emberi alakját. A kereszten ajkára vehette a zsoltáros szavait, hogy „féreg vagyok, nem ember" (Zsolt 22,7), de ugyanakkor azt is tudta, hogy ha felemelik a földről, mindent magához vonz (Jn 12,32). Ahhoz tehát, hogy horizontálisan, az emberek felé hatása legyen, először vertikálisan az Atya felé kellett maradék nélkül kifejezni fiúságát. Az Atya szeretetének végleges megnyilatkozása ehhez volt kötve: „Azért szeret az Atya, mert odaadom életemet, hogy majd vissza is vegyem” (Jn 10,17). Azt adta oda, ami az övé, azért is vehette vissza. Halála nem a végzet elfogadása volt, hanem áldozatbemutatás. Ezért ha az eucharisztiáról úgy beszélünk, mint Jézus emlékezetéről, akkor abban az elsődleges vonás mindig az áldozat marad. Az örök életnek ez a forrása. A 84
