Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 2. szám - Schütz, Christian - Tarnay Brúnó (ford.): Az Eucharisztia - hitünk titka

Izrael az eszményi társat, az embert képviseli. Benne a szövetség története Isten és ember oldaláról egyaránt céljához ér, Isten és ember közössége megvalósul.

Az új szövetség krisztusszövetség; Isten és ember egysége valósult meg benne, mely többé már nem szűnhet meg. Ennek következménye és kifejezése az eucharisztikus ünnep, melyben megmutatkozik a fennálló szövetség elevensége, jelenléte, érvénye és hatékonysága. Az ószövetségi ünneplés egyes mozzanatai ebben a keretben nyernek krisztológiai aktualitást és hatékonyságot. Oltár és lakoma krisztusi jelekké válnak. Krisztus gyűjti maga köré a közösséget, aki egyszerre ajándék és ajándékozó. A vele való asztalközösség a szövetség közössége. Az eucharisztikus ünneplés során elhangzó ige innen nyeri a szövetséget megpecsételő szó értékét. Ennek a szövetségnek óseredeti igéje maga Krisztus, aki mint szó és szentség van jelen az Eucha- risztiában. Krisztus az új szövetséget vérével és életével pecsételte meg. Ezzel emelte azt végső, legbensőségesebben személyes síkra. Ez a szövetség a legnagyobbfokú önkéntesség és szeretet kapcsolata, mely azóta egészen a Lélek jegyében áll fenn.

Eucharisztta mint áldozati lakoma

Krisztus közössége legfontosabb kultikus összejövetelének a lakoma formáját adta. A cselekményt természetesen nem szabad csupán a vacsorára korlátozva nézni; ezen túlmenően a lakoma prófétikus jel-karaktere utal Jézus működésére és Isten-ország-hirdetésére. A lakoma nem csupán táplálkozást jelent, — az asztal közössége életközösség is. A rómaiak találóan nevezték „con-vivium"-nak. Érthető ebből, hogy a fontos élethelyzetek körébe tartozik. Ezt az általános tapasztalatot szem előtt kell tartanunk, amikor az eucharisztikus asztalról beszélünk. Jézus itt életének közösségébe és körébe fogadja az embert. A kenyér és a bor életének jelévé és ajándékává válik.

Az életközösséget jelentő lakomát csak egy lépés választja el az istennel való közösség lakomájától. A Biblia embere számára a lakoma mindig vallásos esemény is, az Istennel való közvetlen és nyílt közösség képe (Mt 8,11 sk). A hívő Isten színe előtt eszik és iszik. Ennek tudata kristályosodik abban az imádságban, amelytől az eucharisztikus ünnep nevét kapta: az asztal közösségében jelenlevő Isten dicsérete, aki ételt kinél és ad. Eucharisztikus ünneplésünk innen veszi a lakoma struktúráját, amelyben Istent dicsérjük és életének közösségébe felvétetünk. — Ennek záloga az eucharisztiát ünneplő egyház egysége. A kommunio szó — ismét az eucharisztikus karakterisztikum — az egyháznak és egységének egyik régi elnevezése. Ebben az ünneplésben lesz az egyház eseménnyé. Biztosítéka ennek és látható jele a püspök vagy a presbyterium valamelyik képviselője. A II. Vatikánumnak a liturgiáról szóló rendelkezése ezt írja: „Legyenek mindnyájan meggyőződve arról, hogy az egyház akkor lesz különleges módon láthatóvá, amikor az egész szent nép tevékenyen vesz részt egyazon liturgikus ünneplésben, főként az Eucha- risztiában: az ima egységében és annál az egy oltárnál, amelynél a püspök áll előttük, papságától és az oltár szolgáitól körülvéve” (41).

Eucharisztia áldozati jellege ma inkább hallgatásba burkolva van jelen. Kétségtelen tény, hogy ez kielégítő módon csak Jézus Krisztusra és áldozatára utalva fogható fel. A lakoma közösségére, mint a Krisztussal való életközösségre való hivatkozás világítja meg, hogy az áldozat gondolata nem választható el az Eucharisztia lakoma-jellegétől. Krisztus élete nem fogható fel az áldozat motívuma nélkül. Az Atya iránti odaadás Jézus megtestesülésének és emberi létének alaptörvénye és főiránya (Jn 4,34; Zsid 10,5—7). Ennek az egész életét meghatározó odaadásnak végső bizonyítékát halálával adta. Jézus halála az odaadás lényévé lett, amellyel egész életét átadta az Atyának. Odaadása nem az ürességbe torkollott, hanem beteljesült, amikor az Atya elfogadta azt, feltámasztva őt a halálból. A megalázkodást követi a felemeltetés. Ez utóbbi világítja meg számunkra, milyen nagy titok Jézus odaadása.

Ezt az odaadást különböző képekben és szavakban lehet kifejezésre juttatni. Különösen alkalmasnak bizonyult erre az áldozat eszméje (IKor 5,7; Ef 5,2; Zsid 5,7; 9,26; 10,10—14). Jézus életének a kereszten tetőződő teljessége nem azért áldozat, mert szenvedésébe és életébe került, hanem mert egészen az Atyának ajánlotta fel önmagát és elfogadásra talált. A Zsid 9,12 joggal hangsúlyozza ennek az eseménynek „egyszersmindenkorra” érvényes voltát. Míg mi nehezen tudjuk magunkat egészen és fenntartás nélkül átadni, ezért odaadásunkat mindig újra ismételnünk kell, — Krisztus odaadása egészen korlátlan, fenntartás és visszavonás nélküli, azt nem kell megismételnie.

Krisztus cselekszik mindenkiben, mint az új Adám, mint az új emberiség feje. Ami benne, mint Főben megvalósult, az fejti ki hatását tagjaiban. A hit és a keresztség által a keresztény bekapcsolódik az Űr életmenetébe (Róm 6,3), így kap élete áldozati jelleget (Róm 12,1). Ezért lehet a keresztény életet mint áldozat-felajánlást meghatározni. A keresztségnek alapvető, életet átformáló valósága nélkül nem lehetséges az Eucharisztiában való részesedés sem. A keresztség ugyanis Krisztus életmenetébe való bekapcsolódásunknak Istentől rendelt jele. Elsősorban tes82