Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Schütz, Christian - Tarnay Brúnó (ford.): Az Eucharisztia - hitünk titka
Jézus szerepét kutatva ebben az emlékezetben pontosabban úgy határozhatjuk meg azt, hogy ö maga az emlékezés tartalma: öreá emlékezünk. Az emlékezés aktív mozzanata nem az övé, hanem másoké. A krisztológiának egyik alaptörvénye fejeződik itt ki: Jézus Krisztus az egészen és teljesen rendelkezésre-álló, nem a magával rendelkező. Mint ilyen jelenül meg az Eucharisz- tiában. 0 az emlékezés „tárgya": a teljes és tiszta adomány. Kezdeményezése háttérbe kerül, kiüresiti magát mások emlékezete számára. Ebben az emlékezetben ajándékozza önmagát. Ilyen emlékezet jellemzi Jézus Krisztust a maga egész mivoltában, aki halálában és feltámadásában mintegy összpontosulva van jelen. Természetesen beletartozik ebbe megelőző élete is és mindaz, ami ezután a paruziáig következik, ami lényegesen Krisztus-történet, és ami elsősorban szenvedése nézőpontjából tárulkozik fel számunkra. Jézus Krisztus a szenvedő emberiség valóságos szimbólumává válik. Az Eucharisztia az Atyát a Fiúra emlékezteti. A megdicsőült Ür mint az emlékezés személyessé lett jele áll az Atya előtt. Benne pillantja meg az Atya a világ iránti szeretetét. A Fiú testesíti meg a kereszt oktalanságáig tartó atyai szeretetet. ö Isten hűségének záloga, teremtménye iránti szeretetének és odaadásának emlékjele. A hagyomány a Fiúnak ezt az Atya elé állását a közbenjárás és engesztelés gondolataival is kifejezte. Az emlékezés jelében, aki maga a Fiú, együtt van közbenjáró és engesztelő jelenléte is. Az Eucharisztia mindarra emlékezteti az Atyát, amit a Fiú tett és ami O maga: engedelmessége, önmaga odaadása, a végsőkig tartó szeretete. Az áldozat gondolata is itt nyeri el megillető helyét, ha az áldozat lényegét az odaadásban és az Istennek való rendelkezésére bocsátásban látjuk. Krisztus egész személyében áldozat, mint aki fenntartás nélkül átadatott és átadta magát. A kenyér és bor eucharisztikus jeleiben, mint szerető odaadásának reális szimbólumaiban tömörül és testesül meg az Űr önfeláldozásának tartalma. Isten emlékezéséhez kapcsolódik az egyház emlékezése. Az eucharisztikus emlékezés ma- gábafoglalja az egyház kijelentését: „Megemlékezünk". A többes számú alany egyike maga Krisztus, aki saját tevékenységét kétségkívül az egyház kezébe adta. Az egyház viszont Krisztus személyében, „in persona Christi” emlékezik. Az egyház emlékezése által elevenedik meg Krisztus és az O odaadása, általa jut el a Fiú szava az Atyához. Az emlékezésben az egyház a Fiú áldozatát ajánlja fel az Atyának. Cselekvése egészen a Lélektől származik, aki a „memoria" éltetője és ereje. Az egyház emlékezésének karaktere: dicséret, hála, kérés és igehirdetés. A teremtés és az emberiség, a vándorló, szenvedő és tökéletességét elért egyház van itt együtt. Ünneplő emlékezésben hirdetik és dicsérik Jézus Krisztust, Isten nagy tetteinek központját és összefoglalását, — a világért és a világ szine előtt. Benne állított Isten maradandó emlékezetet csodáinak. Ez az emlékezés üdvösséget és békét, életet és jövőt teremt. Eucharisztia mint a Szövetség ünneplése Ilyen meggondolások vezetnek át egy másik, az eucharisztia szempontjából középponti motívumhoz: a Szövetség gondolatához. Az az új szövetség, amelyet Jézus Krisztus alapozott meg és épített fel, mindenek előtt az Űr lakomájának ünneplésében jelenül meg és fejti ki hatását. Az eucharisztia és a Szövetség kapcsolata az ószövetségi hit történetével áll összefüggésben. A Jahve és Izrael közötti viszony elnevezése szövetség. Gondolata az Exodusban gyökerezik és ebben a formulában jut kifejezésre: „En Istenük akarok lenni — és ők az én népem legyenek (Kiv 6,7). Jahve szövetségre-kész Isten. Kezdeményezése arra irányul, hogy Izraelből az O népe legyen (Törv 29,9—12). A szövetségkötésről szóló szakasz élet- és sorsközösséget jelez (vő. Kiv 24,1—11). A szövetségkötés az oltárnál történik, amely áldozati hely és asztal egyaránt. Liturgiájának középpontjában Mózes jelenik meg a szövetség törvényével. Ez hirdeti meg a szövetség nagy evangéliumát: a szabadifás üdvtényét (Kiv 20,1—21). A nép válaszát a tízparancsolat tartalmazza, amely a kultuszt és az életet, a fölfelé és a föld felé mutató irányt szoros kapcsolatba hozza. A befejezés a népnek az áldozati vérrel való meghintése; ebben Isten mintegy felad valamit legsajátosabb mivoltából, hogy feltárja a szövetséget kötő felek összetartozását. Az Ószövetség az Űjnak változatlan előfeltétele és előtörténete. Az Eucharisztiának, mint szövetség-ünnepnek helyi értékét az újszövetségi teológia adja meg; ez a következőképpen világítható meg: A szövetség motívumát az eucharisztia szoros értelemben vett teológiai kerete jelzi, — ez az Istennel való és tőle származó életközösség, az Eucharisztia ajándékozza és ünnepli is az életközösséget Istennel és Istenben. A szövetség gondolatával adott keret egyben üdvtörténeti keret is. így marad meg a folytonosság az új szövetség ünneplése és a régi, a teremtésben az ősatyákkal, az egész emberiséggel kötött szövetség között. Az eucharisztiában a szövetség egész története összegeződik, megismétlődik és megelevenedik. így az Eucharisz- tiát ünneplők „mi . .." horizontja is kiszélesedik. A szövetségi gondolat kiegésziti Krisztusnak az eucharisztiával való viszonyát. Krisztus maga a megszemélyesült új és örök szövetség, ö teszi teljessé a régit. Benne a szövetségre-kész Isten maga van jelen. Mint új Adám és mint az igazi $1
