Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Lohfink, Gerhard - Tarnay Brúnó (ford.): "Ha hagyjuk, hogy ez tovább így cselekedjék..." (vö. Jn 11,45-53)
János evangéliumának idézeti szakasza még érthetőbben adja vissza az ősi szenvedéstörténetnek ezt a részét.2 Az evangélium szerzője a kapott hagyományt természetszerűen kiegészítette és elmélyítette saját történeti tapasztalatai és közösségének viszontagságai alapján. Mindenekelőtt meg akarja értetni: a Jézus elfogatására és kivégzésére vonatkozó határozat egyáltalán nem volt esetleges; halálát azért határozták el, mert éppen akkoriban sok zsidó jött, hogy Jézus hitére térjen (11,45).A főtanács ülésén így döntöttek: ,,Mit tegyünk? Ez az ember sok jelet művel. Ha hagyjuk, hogy tovább ezt tegye, még utóbb mindenki hisz neki, akkor pedig jönnek a rómaiak és megsemmisítik templomunkat és népünket" (11,47-48). Annak végső indítéka tehát, hogy Jézust eltegyék láb alól, a benne egyre gyarapodó hit. Az evangélista megdöbbentő összefüggést tár fel Jézus követőinek gyarapodása és a zsidó hatóságok halálos ítélete között. Bárhogyan áll is a dolog történeti szempontból, az evangélista mindenképpen arra mutat rá, amit a hit — ha igazán hit — okoz: olyan döntés, amely szétválást idéz elő, szakadást von maga után. Mindent mozgásba hoz. Leleplezi a hitet és a hitetlenséget. Gyökeresen megkérdőjelezi azt, amit a hitetlenség mint értelmet és valóságot maga elé vetít. És ezzel együtt természetesen kérdésessé teszi a valóságnak a hitetlenség elképzeléséhez illő társa dalmi szerkezetét.3 Mire gondolunk? Az élet rendkívül bonyolult és mindig veszélyeztetett egyensúlyt kíván: különböző hatalmi csoportok és érdekek kiegyensúlyozását, állandó feszültségek, versengés, hatalom és szemben álló hatalom kölcsönös függését. Éppen mivel a hatalmat erőszakkal kell ellensúlyozni, a társadalom szüntelen egyensúlyozást tételez fel, amely bármikor halálos összeomlással végződhet. Ha valaki teljesen erre az egyensúlyozásra összpontosít, minden elhajlást szükségképpen halálos fenyegetésnek fog fel. Ezért a negyedik evangélista helyzetképe történetileg feltétlenül elfogadható: a főtanács nyilván úgy tekintette Jézust és azokat, akik kőréje csoportosultak, mint a zsidó társadalom életét veszélyeztető támadót. Izrael ugyanis akkoriban a különböző hatalmi csoportok közötti egyensúlyozás rendkívül veszélyeztetett helyzetében él: jelen van először is a római megszálló, aki katonailag tartja kézben az országot. Másodszor ott van a herodiánusok csoportja, amely a fővárosban a Heródes-dinasztia hatalmi érdekeit mozgatja. Harmadszor, a földalatti zelótamozgalom, amely vallási indítékokkal késztet a rómaiak elleni lázadásra, és jelen vannak — negyedszer — a szadduceusok, a többi jeruzsálemi államigazgató körökkel, akik a Templom gazdaságilag megalapozott hatalmi helyzetéből és a megszálló erők kegyéből élnek. Éppen ők azok, akik nagy diplomáciai ügyességgel állandó kiegyenlítésre képesek; éppen ők teljesítik a bonyolult egyensúlyozó műveletet a különböző erők között.4 Tulajdonképpen miért érzik úgy a jeruzsálemi vezető körök, hogy Jézus mozgalma fenyegetés számukra? Hiszen tudniuk kellett, mit mondott Jézus: „Adjátok meg a császárnak, ami a császá- ré!”(Mk 12,17.) Tudniuk kellett, hogy a leghatározottabban távol tartotta magát a zelótalázadások hatókörétől. Igen — mindezt tudniuk kellett. Am azt is tudják vagy megsejtik majd, hogy Jézus szemei előtt az övékétől merőben különböző társadalom lebeg: Isten igazi népe. Jézus gyakorlata az Isten-ország érdekében az igazi Izrael összegyűjtésére irányult, ahol nem lehet szó hatalommal viszonzott emberi hatalomról, és ahol az erőszakra nem erőszakkal válaszolnak (vő. Mt 5,38—43). így Jézus megalkuvás nélkül egy egészen más szerkezetű társadalom megvalósítására törekedett, amely már nem gyanakvásra és hatalomra épül, hanem a bizalom és az erőszakmentesség alapján áll. Az igazi Izrael új társadalma Jézus szemléletében emberileg lehetetlen, lehetséges azonban mint isteni csoda. Jeruzsálemben az államot fenntartó körök nyilván nem hittek ilyen csodában. Inkább a bevált erő- és elrettentés-politikához igazodtak, mintsem egy Jézus gondolatában élő Isten-országhoz. A status quót akarták biztosítani; nem akarták megengedni, hogy megbontsa valaki a sok fáradsággal fenntartott egyensúlyt. Jézustól és mozgalmától való félelmük fejeződik ki a jánosi mondatban: „Mit kell tennünk? Ez az ember sok jelet művel. Ha hagyjuk, hogy így folytassa, még utóbb mindenki hisz benne, akkor pedig jönnek a rómaiak és megsemmisítik templomunkat és népünket." A két különböző tényező: Jézusban való hit és a (zsidó) állam összeomlása közötti kapcsolat nemcsak nagyon figyelemreméltó, hanem egyenesen megdöbbentő. Különös, hogy a teológusok ez ideig oly kevés figyelemre méltatták a Jn 11,48 v.-ben ezt a döntő jelentőségű kapcsolást. A negyedik evangélista odáig megy, hogy kimondatja Jézus ellenségeivel: Ha mindig több izraelita csatlakozik Jézus mozgalmához, összeomlik a mi társadalmi rendszerünk. Az elbeszélés szerint végeredményben éppen ez váltja ki aggodalmukat. Ennek az aggodalomnak következménye a hidegen számító „reálpolitika", amelyet Kaifás, a főpapi tisztség képviselője mond ki: „Jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, mint hogy az egész nép elpusztuljon" (11,50). Kaifás a „népről" beszél; de természetesen a helyi uralkodó rendszerre gondol, vagy inkább: a valóságnak azt a társadalmi szerkezetét érti, amelyet ő képvisel: amelyben a stabilitást a gyanakvás, az ellenőrzés és a hatalom biztosítja. „Jobb, ha csupán egy valaki hal meg ennek a rendszernek érdekében, mintha az egész rendszer összeomlik" — így kellett volna Kaifásnak kívánságát igazában kifejeznie. 7
