Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Szabó Ferenc: Eucharisztia: üdvösséges áldozat és megosztott kenyér
az ökumenikus párbeszéd is hatással volt a változásrá. Manapság az emberek nem kedvelik az áldozatra való hivatkozást: a vágy és az élvezet, a személy kiteljesedése került előtérbe, sokan nem szívesen hallanak az áldozatvállalásról, a kötelességteljesítésről, a keresztről, illetve a keresztáldozattal kapcsolatos régebbi aszketikus elvekről. De itt most nem annyira a keresztény lelkiség — sajnálatos — hangsúlyeltolódásáról van szó, hanem inkább teológiai kérdésről. Ebből a szempontból az „áldozat" olyan teológiai (elfogásra utal, amely Krisztus véres keresztáldozatát hangsúlyozta, a megváltás fájdalmas voltát, a bűnök kiengesztelését. Az első három század során az áldozat szó — miként a „papság", „kultusz" — gyakorlatilag hiányzik a keresztény nyelvhasználatból. Ezek a szavak ugyanis a pogány vallások szókészletét alkotják. Csak a IV. században, amikor a pogány vallásokon diadalmaskodik a kereszténység — kerülnek be ezek a szavak a keresztény használatba. A keresztáldozat annyira központi helyre kerül, hogy nemegyszer kiszorítja a Feltámadást. Jóllehet az Eucharisztia Krisztus halálának és feltámadásának emlékezete; a feltámadt Krisztus van jelen Lelke erejével az eucharisztikus áldozatban, amint mindjárt látjuk. A keresztény érzékenység egyébként megmagyarázható. Az ember állandóan szembenéz az erőszakkal, a szenvedéssel, amely lesújtja és egyben faszcináljá (elbűvöli). Az embertudományok, nevezetesen az etnológia és az antropológia újabban megmutatták, hogy az áldozatnak szociológiai szerepe van: a helyettesítés révén az áldozatra hárítják az erőszakos tendenciák kielégítését, amelyek végzetesek lehetnének a társadalmi csoportra nézve. A keresztényeket elbűvölte a Keresztrefeszített vére. A Názáreti Jézust főpappá tették, aki egyedül képes bemutatni az igazi áldozatot, és egyben maga a legfőbb áldozat. Szent Ágoston magáévá teszi az ószövetségi próféták kritikáját a pogány áldozatokkal szemben: ezek teljesen haszontalanok; Istennek nincs rájuk szüksége. De ugyanakkor megvilágítja az áldozati cselekmény igazi célját. Istennek nem az áldozatok tetszenek, hanem az irgalmasság, a béke. Az igazi áldozat tehát olyan tett, amely Istennel kapcsol össze bennünket, kommuniót teremt Isten és az emberek között és igy az emberek körében is. Az igazi áldozat célja: az emberek közössége, akik — miután kiengesztelődtek Istennel és egymással — Krisztusban egyetlen testet alkotnak. így tehát az üdvösséges áldozat az a húsvéti aktus, amely révén Jézus az emberiséget visszaviszi az Atyához, aki az emberek boldogsága. Istent nem találhatjuk meg az emberek nélkül: a kiengesztelő- dött emberiségnek és a világmindenségnek vissza kell térnie Istenhez, miután átalakult a Feltámadott Lelke erejében. Manapság tehát visszatérünk ehhez az ágostoni felfogáshoz. Az áldozat elsősorban nem negativ jelentésű: megfosztom magamat valamitől, feláldozok (megsemmisítek) valamit, hanem egész lényemet Istenre irányítom és az ő szándéka szerint mindent neki ajánlok fel, hozzá viszek vissza, illetve az ő örök üdvösségterve szerint használok. Világos, hogy ez lemondást, áldozatot, keresztet is jelent. Tudom, mert hiszem, hogy Isten szeret, és tudom, hogy önmagának teremtett; tehát csak úgy lehetek önmagam, ha vállalom küldetésem, és mindenemet, egész szabadságomat neki adom vissza. Ügy, ahogy Jézus Krisztus tette a kereszten. Jézus nem a szenvedést, a keresztet kereste, hanem — mivel szerette az Atyát és az embereket — mindvégig, egészen a kereszthalálig, hűséges volt küldetéséhez. Mindent — szabadságát és egész létét — visszaadott az Atyának, akitől mindent kapott. Szeretetből, szabadon vállalt engedelmessége — hűsége küldetéséhez — a mi megváltásunk. Az ő nagy igenje Istennek a mi megtérésünk és kiengesztelődésünk. Az eucharisztia Krisztus húsvétja (pászkája, átmenete az Atyához); a szeretet áldozata Annak, aki maga a Szeretet. Es ez a szeretet a halálig menő önkiüresítésben (kenózisban, vö. Fii 2), az új születés, a Feltámadás forrása. A szeretet erősebb, mint a halál: ezt hirdeti a Keresztrefeszített és Feltámadt Krisztus, akinek emlékezetét az eucharisztiá- ban ünnepeljük. A keresztények között kibontakozott teológiai párbeszéd ebbe az irányba mutat; máris egy bizonyos egyetértés, konvergencia mutatkozik az eucharisztia lényegére vonatkozóan, így például az ún. Dombes-i Csoport (nem hivatalos) egyetértése az eucharisztia kérdésében, a katolikusok és protestánsok közös nyilatkozata 1971-ben. (A Csoportot 1937-ben alapította Paul Couturier abbé; nevét a Lyon közelében fekvő, a megbeszélések színhelyéül szolgáló trappista kolostortól kapta: „Notre-Dame des Dombes"). „A közös eucharisztikus hit felé" c. jelentés így magyarázza az eucharisztiát mint Krisztus emlékezetét: „Krisztus az eucharisztiát egész élete, és főleg keresztje és feltámadása emlékezetéül (anamnézis) alapította. Maga Krisztus mindazzal, amit értünk és az egész teremtésért tett, van jelen ebben a memóriáiéban, amely egyben Országa előize. Ez a memóriáié (emlékezet), amelyben Krisztus egyháza örvendező ünneplése révén hatékony, magában foglalja tehát halála és feltámadása megjelenítését és országa elővételezését. Nemcsak arról van tehát szó, hogy emlékezetünkben felidézzük a múlt eseményét (Krisztus kereszthalálát) vagy annak 67
